- Csak egy pillanat, licsi magot kell vennem, egy barátnőm megkért. – kicsit feszélyez ez a szoros emberfogás, amit persze szabad akaratomból vállaltam. Menekülnék, de hamar lehűt a katona.
- Ez a Japán Légierő irumai légibázisa, nem hiszem, hogy itt kapna, de természetesen beszerzünk mindet ami szükséges, és hamarosan rendelkezhet is velük. – Ezt aztán nevezem én korrekt elbánásnak, akkor most jöhet egy kis ráadás:
- Lehetne esetleg, hogy egy bonsaicicát is beszerezzenek, Nagymamámnak most volt a szülinapja, nem tudtam felköszönteni ugye, mert itt vagyok tízezer kilométerre tőle és az egyetlen, ami mostanában felvidítja: a macska.
- Természetesen, – feleli, most már egyáltalán nem meglepő módon őröm, társaságom – pontosítaná esetleg, hogy milyen színű cicát szeretne?
- Fehéret, fekete foltokkal, rózsaszín orrocskával.
- Rendben!
Ezt megbeszéltük, sóhajtok egyet, ennyit a szökésről. Légierő, bázis? Király! Amennyire az ipari területeket szeretem, annyira utálom a katonaiakat. Ez viszont nem semmi, ezek aztán szeretik a retrót! Hatalmas fekete Bak Kut Teh feliratú Concorde repülőgép gurul elő az éj sötétjéből. Akkor hamarosan tényleg Szingapúrba érünk. A gép egyszerűen csodálatos, összesen húsz darabot gyártottak belőle és az egyiket, lehet, hogy mindet az én cégem – most, már így érzem – szerezte meg és tartja működésben. Kis mozgólépcső emel föl az ajtajához, ami viszont bent fogad, az teljesen elképeszt, azt hiszem, ezért örökké hálás leszek a szüleimnek, ha akkor nem is pontosan tudták, kiknek adnak el. Egy indiai maharadzsa palotájában találom magam, jó, nem olyan tágas a repülőgép fizikai adottságai miatt, de a berendezés tökéletes, szőnyegek, szobrok a sarokban pedig egy apró ember ül törökülésben és vízipipázik. Odaint magához, mélyeket szív aztán átnyújtja nekem is a szárat, hogy kóstoljam meg a füstöt. Felbugyborékol a tartályban a víz, én pedig teleszívom a tüdőmet a barackízű, de hasis illatú füsttel. Közben érzem, hogy megindul a repcsi és pillanatokon belül elérjük az elhatározási sebességet.
Új barátom arról mesél, hogy sokáig egy farmon dolgozott Argentínában, és hogy még mindig létezik rabszolgaság. Képzeljem el, az volt a feladata, hogy folyton járja a falvakat, kistelepüléseket, és alkudjon meg a családokkal kölkökre, akiket aztán felpakolt a platós teherautóra és elvitt a farmra. Gondoltam én, hogy így megy ez. Persze lehet, hogy kamuzik az arc vagy paráztatni akar. Végül is a szitu ugyanaz, csak a platós kocsi helyett most repcsivel tolja. Meg is kérdezem tőle, hogy járt-e már Magyarországon, mondjuk úgy harmincegynéhány éve, de nem emlékszik. Puszta, gulyás, Lék Balaton? Semmi. Ja, hogy most? Most légi utaskísérő. Aha. Kérdéseket azonban egyáltalán nem tesz föl és ez nekem nagyon megnyugtató. Utálom a kérdéseket, a személyeseket pláne, a feladványokat szeretem.
Lassan ereszkedni kezdünk, a fülemen érzem, mert ablak, az nincs ezen a Concorde-on. Kicsit több mint két órát vett igénybe a majd ötezer kilométer legyűrése, ez igen, lehet, még tuningoltak is valamit a gépen. Kinyílik az ajtó, és a hajnal első sugarai egy hatalmas katlan sziklás faláról tükröződnek vissza ránk. Egy talpig hófehér öltönybe öltözött szénfekete ember üdvözöl, azt kéri, tartsak vele. Megkerüljük a repülőgépet, de már egy utolsó pillantást sem tudok rá vetni, mert föltárul előttem a tenger és ezernyi apróbb, nagyobb sziget. Újabb vezetőmmel egy keskeny falba vájt lépcsőn ereszkedünk le a partra, végigsétálunk egy fából eszkábált mólón és a beülünk egy gumicsónakba, amolyan greenpeace stílusúba. Már megszoktam, hogy kísérőim nem túl bőbeszédűek, most mégis szeretnék valahogy beszédbe elegyedni evvel az emberrel, de persze nem igazán tudom, hogy is fogjak hozzá, soha nem is tudtam. Megkérdezem hát, mégis, hová megyünk.
- Hát még nem tudod? A főhadiszállásra. Délután lesz a bemutatásod. Itt lesz mindenki, az összes testvérünk. Nagyon kíváncsiak rád.
Hatalmas robajt hallok. Visszanézek a part felé, a nagy fekete madár újra elemelkedik, föl az égbe.
