Egy tó partján ücsörgök, csicseregnek a madarak és gőzölög a föld. A Nap perzselő sugarai elől az árnyékba húzódtam, csak pihegek, és az jár a fejemben, hogy mi ez az egész, de tényleg, hova keveredtem és hogyan lehetne meglépni innen. Anna megint dolgozik valamit, felállított egy kisebb fajta rádióállomást, vagy annak látszó tárgyegyüttest, kommunikálni próbál, és ahogy ismerem sikerülni is fog neki. Céltudatos nő, és szerintem bír az úgynevezett amerikai betegséggel. Állandóan pörög valamin, sosem áll le. Nem kérdezgetem, úgyis mindig kitérő választ ad, inkább csak figyelek. Na, most mintha összejönne, recseg-ropog a rádió.

-This is eagle do you read me…this is eagle…do…you…

Megint megszakadt, itt szentségel szegény.

-Minek ez most, miért nem lazítunk egy kicsit?

-Mindent jelenteni kell, ami nem terv szerint történik. Bár felgyújtottuk a műhelyt, de kérni akartam egy ellenőrzést. A Palo Mayombe egy elég erős csoport, ráadásul most, hogy összeszűrték a levet Damien bandájával is, veszélyesek lehetnek.

-Gyere, hagyd ezt kicsit most, inkább fürödjünk egyet.

-Ok, végülis miért ne, utána újra próbálom.

Teljesen fesztelenül ledobja a ruháit, mindet, és megindul a tó felé, gyönyörű feneke van, szép hosszú lábai, és a kicsit idétlen, rövid Pumukli frizura dacára is, most látszik igazán, hogy csudajó nő az útitársam. Gyorsan ledobálom én is a cuccaimat és utána eredek, aztán szaladni kezdek, berongyolok a tóba egy nagy csobbanással elmerülök a habokban, aztán tovább úszok, csak úszok, élvezem azt a bársonyos simogatást az igazi felüdülést, amit a coca colán kívül csak egy ilyen elhagyott tavacska adhat. Lubickolunk, fröcsköljük egymást, mintha teljesen gondtalan gyerekek volnánk, és hirtelen olyan közösséget csal ki belőlünk az új közeg, az, hogy meztelenek vagyunk, mégsem kell szégyelnünk magunkat, mintha az idők kezdete óta ismernénk egymást. Baromi jól áll neki, ha vizes, olyan édeszkisz lesz a pofija, eltűnik róla az a rengeteg határozottság és teher. Hirtelen ötletből lebukok gyorsan a felszín alá, és a lábánál fogva lehúzom. Gurgulázva, nevetve jövünk föl, megtörtént a kontakt, összefonódunk, de amikor kezemmel közelebb akarom húzni a buksiját, hogy megcsókoljam, kibújik az ölelésből és elkezd úszni a part felé. Mire kiérünk, ugyanaz a szigorú céltudatos tekintet szúr át, mint eddig is, én pedig nem tudom levenni a szememet azokról a formás cicikről, amik elé szermésen odakapja a kezét.

-Where are you eagle? – hallik kattogva a rádióból, Anna már szalad is veszi a kézibeszélőt föl. Még mindig teljesen csupasz, én elkezdem fölhúzni a ruháimat. Izgatottan beszél. Aztán leteszi, elkezd gyorsan pakolni. Odaérek és segítek neki én is.

-Vissza kell mennünk, a központ aktívitást érzékelt.

Berakodunk a kocsiba, paff, paff bevágjuk az ajtót, most én is előre ülök és csikorgó kerekekkel, kifarolunk az útra.

-Az oké, hogy visszamegyünk, de mit fogunk csinálni, ketten a nagy aktivitás ellen, az egyszer biztos, hogy ezek nem a barátaink.

-Ne félj, küldenek erősítést.

-Akkor ránk mi szükség ott?

-Én vagyok a Bak Kut Teh rangidős ügynöke és ez a terület amúgy is hozzám tartozik, közel is vagyunk, rendbe kell tenni a dolgokat.

Kicsit távolabb parkolunk le, a csomagtartóból pedig előkerülnek a további fegyverek.

-Tudod hogy kell használni? – nyújt felém egy amolyan kisebb automata pisztolyt, azt a fajtát, amelyiknek a nyelében vannak a golyók, mit golyók, töltények! Ha jól emlékszem a filmekből.

-Nem igazán, és remélem nem is kell megtanulnom.

-Azért csak fogd.

Tiszta rambó ez az egész, megközelítjük a tisztást, ahol tegnap a rendelő állt. Nem hiszek a szememnek, ekkora felhajtást! Legalább tíz kocsi, luxuslimuzinok, a füstölgő romok előtt pedig frakkos emberek. Körben, mindegyikük előtt egy-egy póznára tűzött koponya. Számolok, kezdek rájönni, hogy itt az ilyesminek jelentősége van. Igen, tizenketten vannak, és a kör közepén fekszik az összeüszkösödött tetem. Aha, szóval temetés. Fáklyákat gyújtanak, az egyik jól öltözött kiválik közülük, odalép a ravatalhoz, és valamit rászór, plusz jelentőségteljesen hümmög is. Aztán rendre a többiek. Mellettem Anna kémleli az eget, a földön zajló események, most nem érdeklik annyira, lehet, hogy látott már ilyet. Tovább folyik a szertartás, heten összefogódznak a halott körül, a maradék öt pedig a hátukon fölébük mászik, tesznek így egy kört, aztán lebontják a gúlát és letelepednek egymástól karnyújtásnyi távolságra, törökülésben és zümmögve dúdolnak valamit, a halott pedig, talán nem is annyira halott? Lassan fölemelkedik, lábát leteszi oldalra. Ekkor lövés dördül, az amúgy is összeégett fej szétloccsan. Helikopterek zaja hallatszik, kötélhágcsókról feketemaszkosok pottyannak a koponyakörbe, leteperik a frakkosokat. Bevégeztetett. Egyenként odakötözik őket a póznáikhoz, jó erősen. A legérdekesebb az, hogy senki meg sem nyikkan, olyan az egész, mint egy pantomim. Ülnek körben, karókhoz kötözve itt a dzsungi közepén ezek a bálhoz öltözött emberek, egymásnak háttal, és az általuk alkotott kör közepén fekszik ez az állítólagos pap, akit ma már másodszor nyiffantanak ki. Most Anna lép a körbe és két maszkos, egy nagy fekete ládát cipelnek. Leteszik. Anna kinyitja, kivesz belőle és az ég felé emel valami szekercét. Odanyújtja az egyik segítőjének, aztán kivesz még egyet, és hasonló rítussal a következőnek adja, belép a körbe még egy és még egy és még egy, mígnem az összes frakkos mögött nem áll valaki. Aztán vérfagyasztó sikollyal, egyszerre fejét veszik mindnek.