Péntek csüggedten bandukolt a Rákóczi úton. Gazdája távollétében egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy mit csináljon. Igazából azt sem tudta az Emigrátor hol van, mert ugye az nem szólt neki hová megy és mikor tér vissza, nyilván szokás szerint gőze sem volt neki sem.

Egyhangú gondolataiból – kis házára gondolt és a kecskére, amit a szomszéd Janira bízott – csak az éhség tudta kizökkenteni. Már több mint egy napja nem evett, nem volt pénze. Azon morfondírozott, megint kéregetni kéne, egyszerű is az, bár így egyedül, saját elhatározásából nemigen züllött hozzá a foga. Azért mégis betért a sarki gyorsba és a szelektív szemetesből kikotort egy poharat, sőt amilyen szerencséje volt, talált benne pár szál sült krumplit is.

Az aluljáróban fog koldulni, úgy döntött, kicsit félszegen, kicsit szemérmesen, de azért oda-oda tartotta papírpoharát az árnyként elsuhanó öltönyösök, csoszogó nyugdíjasok, viháncoló csajszik és gyülekező négerek orra alá, de ezekből az emberekből semmilyen reakciót nem váltott ki tevékenysége, a Blaha népe – kijelenthetjük – teljesen immunis a tarhálásra. Azért persze vannak, akik ideig-óráig itt, a jég hátán is megélnek aktív semmittevésből. Egy apró alak, alig érte föl a poharát mégis sikerült neki olyan hanyagul belecsuláznia, hogy már a mozdulat felidézése is elismerő biccentésre készteti az írót, az olvasót. Közben egy másik nagyobb lény hátulról meglökte. „Ez a mi területünk blablabla…” Péntek nem is hallotta mit kezdenek, mert azonnal elborította egész elméjét az a vérvörös köd. Akik ismerik, Jani például aki a kecskére vigyáz, meg a többiek a falujából tudják, hogy őt nem szabad inzultálni és tiszteletben is tartják ezt, akik ismerik, nem úgy ez a két jöttment blahasi kiskirály, akik nem ismerték. Először a nagyobbat lökte keresztül a jegyellenőrök kék kommandóján - ők épp az eligazítás utolsó perceiben a sün nevű méltán népszerű koreográfiát gyakorolták békésen - le a mozgólépcsőn egészen a föld gyomrába. Aztán mérhetetlen dühe a kisebb fölé fordult, aki bár menekült volna az ijedtségtől földbe gyökeredzett a lába. Péntek kiragadta gyökerestül, megforgatta a feje fölött és elhajította a Keleti felé. Rég látott ilyet az aluljáró közönsége. Folytatták is jövésmenésüket az ocsúdás után menten. Ja, még nem mondtam, hogy legyőzhetetlen?

Az ütközetben kipirosodva a hatoson pihent Péntek meg. A pohárról el is feledkezett, pedig még mindig ott markolta mancsa. Egy bácsika dobott érmét bele, mire szemérmesen letette a villamos hatalmas ablakának párkányára. Ezután már nem akart/nem mert csak kifelé bámulni. A Duna fölött robogtak el és őt lenyűgözte az a rengeteg kocogó ember. Különös tekintettel egy lány, aki csalfán-cserfesen piros forrónadrágot húzott a fekete futódresszre.

„Moszkva tér, végállomás” hallotta hirtelen s mivel ismerős volt neki a név, leszállt és lépteit a tér közepén lévő még terebb tér felé irányította, ott leült és azt remélte, most újra történni fog valami. Talán hozzászegődhet megint valakihez, aki majd tudja, mit kell tennie, és akkor megint nem lesz kiszolgáltatva saját céltalan tehetetlenségének. Az építkezésen például nagyon szeretett lenni, mert kezébe nyomták a talicska két szárát és fejébe pedig, hogy onnan-ide. Akkor, ott boldog volt, jól teltek a napjai. Úgy elábrándozott ezen, hogy beesteledett, aztán leszállt az éj és lett újra reggel.

Mikor kinyitotta a szemét pár méterre tőle az Emigrátor állt. Mintha őt méltatná egy talpig kékbe burkolódzott sapkás embernek, úgy hallotta fél füllel. Aztán kezet ráztak a kék pénzt adott az Emigrátornak, ő intett neki, Péntek visszaintett, aztán el is tűnt a tömegben - furcsa egy szerzet. Új tulajdonosa határozott léptekkel felé lépett.

- Baksa Józsi vagyok – kezet nyújtott.

- Péntek – mondta kicsit álmosan Péntek.

- Hamarosan itt a kocsi, megyünk le vidékre.