Boldog voltam, hogy végre Japánban lehetek. Eddig csupán egy különleges japán munkáscipővel bírtam, amit a Baross utca elején lévő kis japán ajándékboltot vezető bácsikától vettem, aki tisztességgel teljesítette a rendelést. Ja, meg ott volt még egy iskolatáska, amit Amerikában egy lomtalanításkor szereztem aztán elajándékoztam örök szerelmemnek, majd visszakértem tőle, aztán újra odaadtam, immár valószínűleg végleg a vidéki unokaöcsémnek, hátha ő majd kisiskolásként hasznát veszi. Nem volt túlságosan kényelmes táska, de japán volt a javából. Aztán ott volt még a whisky, a Yamazaki amit Angliában szerettem meg nem is annyira az íze, inkább japánsága miatt.
Az senkinek sem új, hogy Tokióban vannak a világ legviccesebb utcai előadói, amit nem mindenki tud japánról az az, hogy tizenkilenc atomerőműben összesen hatvanegy reaktor ontja a csöpp kis japóknak a rengeteg energiát. Evvel hajtják a megannyi kedves robotot, a bugyiautómatákat, de a shinkanzent is, amivel amúgy meg is lehet látogatni egyik másik atomkraftwerket. Imádom a nagy ipari monstrumokat, a közlekedés csodái szintén lenyűgöznek, és végre pénzem is volt a hajból, hogy ne csak ábrándozzak.
Tokió központi pályaudvara, ahogy gondoltam, hatalmas, rengeteg japán felirattal és hol foltokban, hol masszívan feltűnő bevásárlási lehetőségekkel. „Shinkanzenke gyere ki…” énekelgetem, és lőn, ott egy, már látom. Az utasok testbeszédéből – sorbanállás – még arra is rájövök, melyik dobozhoz kell fordulnom, ha jegyet szeretnék váltani Futabába, hogy meglássam a méltán rosszhírű Fukushima forralóvizes rendszerű nukleáris erőművet. Van, akit a piramisok, a Big Ben, az Eiffel-torony, az inkák, esetleg a nautilusz kamrái, engem az erőművek, silók, gyárak nyűgöznek le. Azt ígérik, három átszállással négy óra alatt tesszük meg a kb. háromszáz kilométeres utat. Nem is olyan gyors. Ezen a vonaton szottyos bécsis zsemlét nem, de eldobható mobiltelefont lehet venni egy mozgóárustól, nem is sajnálom tőle a pénzt egyre és felhívom a hajas barátomat, hogy ne izguljon, lett még egy kis dolgom. Kérdezné, hogy mi, a kíváncsi fajta, de le kell tennem, mert utastársaim, elégedetlenül heveskednek itt mellettem egy vörös körben vörössel áthúzott mobiltelefont mintázó ábrára mutogatva.
A felkelő nap országában épp megy már a nap le, még egy átszállás lesz, itt: いわき. Szokás szerint megint elpillednék a nagy várakozásban, ha nem lennek valami szokatlan dologra figyelmes. A szerelvény lassít, a semmi közepén, alkalmilag összetákolt dobogók mellett gördülünk el. Mindenhol maszkos emberek szaladgálnak fehér kezeslábasban, néhányuknál, ha jól látom, fegyver. Az utasok mind az ablakokban lógnak, találgatják, mi történhetett, én meg csak reménykedem, hogy nem fogunk megállni. Kintről nem szűrődik be semmi nesz a vonatkocsiba, de most megszólal a hangszóróból egy kedves női hang és pattogós utasításokat? közöl, ettől a többiek eléggé izgatottak lesznek, és bevallom a hang, engem sem nyugtat meg. Aztán szép lassan lefékezünk, a kocsit ellepik az overálosok. Épp olyan kedvesek, mint amilyen határozottak. Mindenkit leterelnek, az egyikük felsőjén ismerős emblémára leszek figyelmes: egy stilizált kémcső.
Irdatlan mennyiségű narancssárga sátorral van tele a völgy, ahol megálltunk. Kordonok között haladunk, még mindig nem értek semmit. Egy középkorú szakállas férfi sodródik mellém, kiderül, hogy tud angolul. Mikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, nagyon megörül. Tudós ember, Közép-Európa huszadik századi történelmét kutatja, témája jelenleg – nem bírom elhinni, hogy itt Japánban ez bárkit is érdekelhet – Csermanek Jenő titokzatos halálának körülményei. Különös, ahogy ez az ember itt, a semmi közepén egy barakktáborban a szocializmus utolsó éveiben szerzett emlékeimről faggat. Szájon csókolták a halottat, próbálom megértetni vele, miközben tyúklépésben megérkezünk egy nagyobb fekete konténerhez. Bármennyire is próbálok az öreggel tartani, szétválasztanak bennünket. Az utolsó pillanatban egy cetlit csúsztat a markomba.
Kedves hivatalnok figura ül maszkban velem szemben a nylonnal leterített kempingasztalnál. Miután egy laptopba viszi az adataimat, eddig szenvtelen arckifejezése – csak a szemeit látom, de erre következtetek - elernyed egy pillanatra, sőt, mintha egy apró mosoly is átfutna arcán, nem tudom. Int az egyik fegyveresnek, aki egy másik konténerbe kísér. Itt megtudom, hogy nem hagyományos háború tört ki, hanem járványveszély van, a WHO egy órával ezelőtt jelentette be, hogy a készültséget a legmagasabb fokozatra emeli. Mostantól bezár minden középület, leállítják a repterek és pályaudvarok forgalmát, az utazókat pedig karanténba terelik, míg meg nem bizonyosodnak arról, hogy egészségesek. Engem, mint a Bak Kut Teh tulajdonát persze mindez nem érint, de örülnének, ha most azonnal el tudnék látogatni a cég Szingapúri központjába, hogy elvégezzenek rajtam is egy-két rutinvizsgálatot.
Ahogy a helikopter felé lépkedek két katonától közrefogva és végighordozom tekintetemet korábbi utastársaimon, a sátortáboron, az őrökön, az egészségügyi személyzeten, azon gondolkodom, mennyire végérvényesen megváltoztatta a világot az, hogy ilyen kétségbeesett erőfeszítésekre van szüksége az emberiségnek, hogy életben maradjon.
