Kitartó csöngetésre ébredek, a postás az, ami meglepő, soha nem jön föl, sőt levelet sem hoz nekem soha. Alá is kell írni. Átvettem, nyugtázom, igen én vagyok bizonyosan. Elképesztően gyönyörű kis csomag, a csillogó fekete lakk kartonon narancssárga betűk és valami stilizált kémcső szerű embléma. Bak Kut Teh ennyi van ráírva és a nevem, meg ez a cím, ami szintén furcsa, mivel alig egy hónapja lakom itt, igazából be sem jelentkeztem, a hivatalos küldemények mind a régi lakásom postaládájában landolnak, az új lakó összegyűjti és felhív néha, én meg csak megkérdezem, szerinte van-e valami fontos, aztán nem megyek el értük, mondom neki dobja ki. Akik igazán el akarnak érni azoknak lám így is sikerül.
Nem fogom most feltárni még a boríték tartalmát, csak kiteszem a konyhaasztalra és erősen elkezdek gondolkodni azon, hogy kik is lehetnek ezek. Nem hinném, hogy valami nyereményakció vagy löncshús, mert azok a küldemények kívül is fel vannak cicomázva, hátha még útközben rábírnak valakit a fogyasztásra. Jelentkezni nem jelentkeztem mostanában sehova, talán az interneten? De ott meg egészen biztos, hogy nem adtam meg ezt a címet. Szeretem az ilyen rejtélyeket.
Egész nap nem jut eszembe a csomag, Pénteket el kell irányítsam a Gülbaba utcába, mert nem tudja az hol van. Egész nap járólapokat fog pakolni szegény, mivel a kisteherautó nem tud felmenni az utcán. Kocsmákban is ücsörgök, aztán Édesanyám hív, hogy szívesen meghívna egy kávéra, mondom neki azt köszönöm, nem, egy sör viszont oké lesz. Elég rég nem találkoztunk, én nem vagyok egy nagy beszélgető, ők mindig utaznak valahová, most hogy itt a jó idő pláne. Biciklivel érkezik, én meg az utolsó pillanatban még az aluljáróban megalkuszom egy csokor virágra, amit a csomagtartóra szerelt táskába tesz. Végül nagyon jót dumálunk, érintünk mindent a család idősebb generációin át a fiatalabbakig, a mások életét, kérdez a magánéletemről, szívügyeimről is. Egész idő alatt arra gondolok, milyen nagy utat járt be az elmúlt három évtizedben, mennyire sokat bír változni egy felnőtt ember is. Azt hozzáteszem, hogy sokkal kevesebb évet élt születésem napjáig, mint amennyit én eltöltöttem már itt köztetek. Mikor elválunk, kéri, hogy hívjam néha fel, és azt érzem, örülne, ha végre azt mondhatná, mikor a gyerekeiről kérdezik: a legidősebb fiam orvos (ide igazából bármi, egy szavas hivatás behelyettesíthető).
Megint későn érek haza, leülök a konyhában, rágyújtok, a családomról ábrándozom, eszembe jut Apám is, a felesége, a tesóim. Mintha manapság osztódással szaporodnának a családok, két tökéletes egész, se nem több, se nem kevesebb, négy szülő – négy gyerek, és én, a kilencedik, harmadik, ötödik, vagy első csak lógok itt néha, mint valami átmeneti kabát. Néha lógnak velem mások is, de valahogy mind a nem várt kategóriából kerülnek ki. Elnyomom a cigarettát, és akkor megint megpillantom, ott van a baljós fekete boríték, közelebb húzom, az orromhoz érintem, megszagolom, nyomdaszagú, egy perforációs csík húzódik rajta körbe. Ok, föltépem. Egy csomó apró papír, ilyen hivatalos izék potyognak elő. Felmarkolom az egész csomagot, születési anyakönyvi kivonat, szerződés másolatok, és mindegyik papíron az én nevem. Aztán az egyik fecnin valami nagyon érdekes dolgot találok, a program tervezett vége: 2178.01.13. Micsoda? Mi ez az egész? Ok, nyugalom, összerendezem az iratokat, most szépen higgadtan megfejtem ezt a dolgot. No, csak találok egy levelet, az udvarias bevezetés után nagyon megdöbbentő dolgok állnak benne. A következő a helyzet, a szüleim azonnal születésem után eladtak ennek a Bak Kuh Tek nevű cégnek, a szerződés szerint a feladatuk csupán annyi volt, hogy egy a cég által kifejlesztett táppal kellett engem etessenek, meg valami krémmel is be kellett időről időre kenniük – rémlik is valami homályos emlék valószínű nem nagyon szeretettem. Lényeg a lényeg, a multik úgy tervezik, hogy kétszáz évig fogok élni, és most lettem nagykorú, úgyhogy azt kérik, döntsem el, mi szeretnék lenni a következő tizenhárom évben, mert az lesz tizenhárom felnőtt életeim közül az első. Nem kell kapkodnom, elég, ha Szeptember elsején tudatom velük. Na, milyen nagyvonalúak. Köszi!
Mit mondjak, eléggé lesokkolva ülök most itt kis konyhámban, kuporgok szépen a háromlábú széken, kotorászok újabb cigarettáért, az nincs benne a levélben, hogy ne cigizzek, sem semmi hasonló, bizonyára nagyon bíznak a szerben.
Nem bírom kiverni a fejemből, hogy vannak tulajdonosaim. A hosszú élet, az nem para mondjuk, annak örülök, meg az is szép tőlük, hogy rám bízzák, mi akarok lenni a következő évtizedben, de ezt a birtokviszonyt nehéz lesz a „szabad” lelkemnek megszokni. Mi van, ha mondjuk szokásomhoz híven fél év múlva meggondolom magam? Már úgyis tervezem egy ideje, hogy veszek kimenő egységeket a telómra, majd akkor felhívom őket, van valami kék szám az egyik papíron. Holnap meg Péntekkel ültettetek egy-két diófát, mert így már legalább van értelme.
