A repülőterek mindig lenyűgöztek. Még ez a Budapesti is. Sci-fi, időkapu, teleportálás, a váró legalábbis, meg, hogy egy ponton túl már nem tud elkísérni senki, aztán amilyen hirtelen, oly menthetetlenül egy másik világban találom magamat.
.jpg)
Tranzitban vagyok és félig transzban is már, szereztem vámmentes védőitalt, nagyon finom ír viszkit. Régen nem repültem és nem is akartam a karbonfútprint miatt, de olyan ajánlatot kaptam, amit képtelen voltam visszautasítani. Már hívják a stockholmi utazás résztvevőit, úgyhogy gyorsan körbeadom még egyszer alkalmi barátaimnak, egy mexikói sertésfarm dolgozóinak az üveget. Ha jól veszem ki a szavaikból – kicsit rossz a spanyolom, nekik meg az angoljuk rossz kicsit – Grúziába igyekeznek egy bió-agrár konferenciára, bár szerintem orosz kémek. Bepróbálok egy csasztuskát, amúgy Ivan Rebroff módra, összekulcsolom a kezem, de még mielőtt levágnám magam guggolásba megfagy a levegő, hát kicsavarom a palackot a kezükből, becsavarom a tetejét éééés széles mozdulatokkal elkorcsolyázom a huszonhetes kapu irányába.
Már várnak engem a hosszú combú sztyuvik, be is mondták a nevemet, amit különösen szeretek bizonyára valami régi elfojtásból kifolyólag. Most egy repteresített személyautó robog velem az égi küldetésre kész alumíniummadár felé. Semmi rosszallás, csak mosoly és üdvözlet és puha fotel és pezsgő, irány a kék ég, aztán Skandinávia.
Se gyerekzsivaj, se csámcsogás nincs, mindenki halkan masszírozza különféle személyi számítógépeit, a fontos emberség avval jár, hogy ilyenkor is dolgozni kék. Emigrátorként nem vagyok kifejezetten fontos, úgyhogy inkább álomszuszékságomra hanyatkozom, s mire kijövök a vízi hancúrozásból, megszáradok a parton és az utolsó falatot is elfogyasztom a lángosból a sajkodi strandon, már ereszkedünk is. Szokás szerint nem tudom hol vagyok, meg kicsit másnapos is lettem, úgyhogy a leszállástól való félelmemre hivatkozva kérek egyet a kincstári vodkából. Persze megértik, nekem meg szoknom kell az északi virtust, bár a küldetés szerint nem maradok itt pár óránál tovább, csak összegyűjtöm a fodrászoktól a hajat, esetleg eszek néhány húsgolyót mustáros heringgel és repülök is tovább Tokióba.
A japánok nagyon rajta vannak a szőke hajon, ezért is választott engem a srác megannyi jelentkező közül a munkára, mert szőke vagyok. Véletlenül került a hajba, képregény rajzoló és kapott Japánból egy füzetet, amiben reklámok is voltak, arra lett figyelmes, hogy a reklámok felében szőke hajat keresnek a japók. Értitek ugye, a srác a genetikából él, sőt most már én is abból élek, repkedek, mint valami kiszúrt lufi, a táskám tele svéd hajjal, a szívem pedig szabadsággal.
Most itt ülök a Sakura Hotel Ikebukoro halljában Suntory Yamazakit kortyolok, sorra jönnek Tokió legjobb fodrászai, lenyűgözve válogatnak és tömik a zsebemet dollárral. Kevesebb, mint egy óra alatt elkapkodják a szajrét, én meg elindulok az alkonyatba, keresek egy kareoki-bárt és remélem, hogy belebotlok valamibe, amit érdemes hazavinni.
