Az utolsó lépcsőfok embermagasságban van a zöldre mázolt acélpallók fölött. Sikerül úgy leugranom, hogy nem csapok neszt. Leguggolok a víz mellé, kis bögrét formálok a két tenyeremből és belemerítem az óceánba. Megszagolom, jó sós, kicsit a nyelvem hegyét is belemártogatom, aztán összeszorítom a kezeimet hirtelen, had fröcsköljön szanaszét a víz. Tetszik, ahogy spriccel, játszogatok még, jó újra kint lenni a szabadban. Tengeri madarak, talán sirályok raja repül visítva el.

Láttam régebben a televízióban, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen hangja van. Majd lerepül a fejem. Előttem életnagyságban a mólóhoz kötve egy olyan szörnyeteg, ami puszta földi létével bizonyítja, hogy már harminc éve is rengeteg beteg vadállat élt köztünk. Itt volt például az ausztrál Ken, no ő nem Barbie párja, akiről érdemes tudni, hogy bár a csaj pár éve elhagyta őt egy vagányabb baba miatt, meg állítólag azért is mert Ken nem akart nősülni, de most újra felmelegítették a lecsót. Szóval ez nem az a Ken, ez ahogy említettem egy ausztrál Ken. Kölökkoromban egy képes újságban olvastam erről a Ken Warby nevű fickóról, aki ezerkilencszáz-hetvennyolcban már ötszáztizenegy kilométer per órával szelte a habokat. Máig sem sikerült ez senkinek gyorsabban.

Anna fejét látom kikukucskálni a tűzvörös hajó pilótafülkéjéből, ez az első jármű ami nem fekete, nyilván valami privát ügy lesz még nem apportálták Bak Kut Teh-be, sőt most látom csak, hogy az oldalán diszkrét sárga felirat "Rangoon" virít. Anna hívogatóan int. Tehát megint megszökünk valahová, valahová, valahová máshová megint el, odébb, innen el, el, el. Igen ez így jó, mert ugye mit is mondtam volna a „tesóknak” nincs itt semmi látnivaló, mondani való meg pláne, mit? Hogy unalomból geciskedtem egy nyíregyházi építőmunkással, hogy sosem dolgoztam még sehol fél évnél tovább? Hogy igazából egyáltalán nem is szeretek dolgozni? Hogy még takarítani sem szoktam? Ja, de egyszer Angliában egy évet is kihúztam egy vidéki dobozgyárban és ott sokat söpörtem „A tidy factory is a happy factory” , kit érdekel? Engem sem. Röpülni kétezerrel, hajózni ötszázzal, az igen azt szeretem, meg talán leülni néha otthon, úgy hogy tudom, nem fog zavarni senki és játszani valami értelmetlen világépítő szimulátorral. Inkább megyek. Beszállok, épp hogy beférek. Kicsi, szűk, szorít, de izgalmas, sőt csodálatos érzés, ő vezet. Lassan kifordulunk az acélöbölből, Borneó felé vesszük az irányt.

Alig egy óra alatt Tembelan szigetén vagyunk, tankolnunk kell. Az ilyen utakon sokat segíthet, ha valaki tud meditálni, én nem tudok. Inkább kifeszegetem magamat a hat bazinagy benzinreaktorra szerelt aprócska csőből és megsétáltatom elgémberedett tagjaim. Nem dzsungelszerű, inkább amolyan mediterránhoz hasonló a flóra. A kis folyócska, amin felrobogtunk fakuckókkal övezett. Nem lakatlan sziget egyáltalán, hiába van olyan jó százötven kilcsire Borneó partjaitól. Sétám kissé eltávolít a parttól, a közvetlen következő erdő felé veszem az irányt, Annát látom még, tankol. Egy rövid erdősáv után tisztásra érek. Eltart egy ideig, mire értelmezni tudom a látványt. Egy halom, de tényleg legalább száz színes ruhába öltözött középkorú férfi és nő ugrabugrál extázisban. Ez igazán érdekes, én papagájok rikácsolásán és majmok huhogásán kívül nem hallok semmit. Aztán meglátom a lemezlovas pultját, a közönségen pedig fejhallgatókat, jaaa, akkor semmi különös, szilent diszkó. Leszedem az egyik el, hozzám közel bóklászott arc zsíros fejéről a fülest. „Hey sir, what is this party?” „This is John Digweed, brother” karon ragad és bevisz a forgatagba, aztán a fejembe nyom egy hallgatót, a sajátját is visszateszi, és elszökdécsel. Itt aztán tényleg JD a DJ konstatálom, jó kis bulit csapnak, nyilván azért csöndben, hogy ne zavarják az élővilágot, nagyon harmonikus.

Találok egy széket, amolyan tábori vagy horgásszék, egy négyrét hajtott papírlap van benne. Felveszem, leroskadok, kihajtogatom és olvasni kezdek:

A súly emléke idegvégződéseimben.

Idegeim emléke súlyaimban.

Rám.

Szervek emlékezete örökkévalóságukért:

hővé módosul. 

Hát ne átkozzatok engem, csigavonal utam.

egyenetlenségem 

Ritkíthatatlan halállal

átkulcsolod a lámpást.

Olykor te leszel az a példa

mit gyűrötten megkísért

a hiábavaló. 

Ismét elkezdődik az

a megnevezhetetlen remegés-ingadozás.

a meg- nem-tapintható

belégyökeredzett, titkolt

agónia. Darabjaiban egész visszatérés. 

Ez a súly emléke. Beleégetett, megszabatott