Tavasz volt és végre elköltöztem otthonról. Új címem Szondi utca 93. Egy nagyon kedves körfolyosós kis bérház porolóudvarral, tollasozó kölykökkel és egy jó öles platánfával, ami valami olyan csodálatos szűrőn keresztül engedte be a napfényt a konyhába, amibe beleszerettem. Sok barátom segített a költözésben, bulik is voltak, jól éreztem magam az új helyen.
Édesanyámék tüntetőleg nem jöttek el, én viszont szorgosan jártam hozzájuk vasárnaponként és higgadtan válaszoltam pikírt megjegyzéseikre is. A lakás nem volt túl nagy, a biciklimet ezért az ajtó előtt a függőfolyosón tároltam, oda kötöttem le. A kormánya miatt egy nagyon picit útban volt, de mögöttem a gangon már csak egyetlen lakás nyílt, ahová rendszerint egy kedves fiatal lányt láttam hazatérni. Természetesen megkérdeztem, nem zavarja-e az általam állított torlasz, amire egy mosoly és egy „nevicceljen már” volt a válasz.
Aztán nyár lett, és elkezdődött a felújítás. Háromemeletes házat álmodott valaki a kétszintes helyett, és a statikai tervek szerint ehhez meg kellett erősíteni a jelenleg meglévő falakat is. Egész estéket álltunk az ajtó előtt cigizve, méltatlankodva, de nem volt mit tenni, mert a vállalkozók tájékoztattak és engedély is volt az építkezésre, az már az én hibám, naivitásom, tapasztalatlanságom, hogy a bérleti szerződés aláírása előtt nem végeztem hosszabb, mindenre kiterjedő vizsgálatot.
Végül teljesen eluralkodott rajtam az építkezés: a tehetetlenségem, kiszolgáltatottságom és az egész helyzet, hogy új napirendet kellett felállítanom, mert hajnali héttől lehetetlen volt aludni, gyakran egész nap nem volt víz, a naponta többszöri portörlés amolyan menetrend szerű lett. Anyám sokszor mondta, hogy nyugodtan költözzek haza, persze nem kell végleg, csak míg az albérletben a körülmények nem normalizálódnak. Emiatt egyre kevesebbet jártam hozzájuk, viszont több időt töltöttem a különféle kocsmákban haverokkal. Beszélgetéseink gyakran terelődtek kedvenc témámhoz, és kedvenc játszmámhoz is, amit Eric Berne „És miért nem… - Hát igen, de…” néven nevez méltán népszerű könyvében*.
A szomszéd lány kifogott egy remek állást, egész nyáron egy gyerektáborban fog szakácsként dolgozni, már egy hete nem láttam. Arra, hogy megtudjam, ki fogja átvenni megüresedett helyét, egy borongós mégis irtózatosan meleg vasárnap reggelig kellett várnom. Ez az egyetlen nap a héten, amikor nem dolgoznak a házon, amikor kicsit tovább tudok pihenni. Ám ma reggel ordenáré, artikulátlan üvöltözésre ébredtem, összefüggéstelen kurvaanyázás, de a szitokhéjból valahogy mégis kihámoztam, hogy a biciklimmel került valaki összetűzésbe. Nem mertem kimenni, gondoltam, majd ha elcsendesedett a férfi, majd akkor betolom a kerót az előszobába, és halk teaszürcsölgetéssel nyugtázom újabb vereségemet.
Új hang költözött a házba. Kitartó, öblös néha fájdalmasan elfúló hang. A munkásokkal együtt kezdett és válogatott szitokhalmot zúdított rájuk, egészen addig, míg azok ártatlanul le nem fröcskölték rá nem pottyantottak valamit. Ekkor a hang tán megérzett valamit ellenfeleinek erejéből, vagy simán csak elege lett és behúzódott vackába.
Teljesen rezignált lettem, reggel kirontottam a lakásból, a házból, este visszasunnyogtam port törölni. Egyik este a hirdetőtáblán egy átragasztott, letépett papíron teljesen véletlenül a következő szavakat pillantottam meg: „…kérjük a lakóközösség azon tisztelt tagjait, akik Julius 8-án a fa kiemelésének napján otthonukban tartózkodnak…” Az órámra pillantottam: <JULY 7th> ez állt rajta.
Négykézláb rohantam fel a lépcsőn, szinte öntudatlan állapotban rontottam be a lakásba. Hirtelen tiszta és világos lett minden, hófehér. Megszállt valami angyali nyugalom. A spájzban a dobozok között kapkodva, turkálva felsértettem az ujjamat, leszakadt az egyik körmöm, de megtaláltam. Felsétáltam a lakásba és elővettem a vastag, 12 mm-es acélból hajlított szemű láncot és a bilincseket. Aztán elájultam és mikor a Druzsba visító hangjára felébredtem, csak egyetlen jelenetre emlékeztem az álmomból, arra, ahogy a napfény játszik a konyhaszekrényen. Megpróbáltam felállni, de a láncok nem engedték.
*Eric Berne: Emberi játszmák, Gondolat 1984.
