Mi ez a fékeveszett dörömbölés? Az ajtómon? Kitörlöm az álmot a szememből, igaz, igaz már majdnem tizenegy óra, de akkor is, valami megveszekedett őrült van a lépcsőházban. Mit is csináltam tegnap? Nagyjából semmit, egy KFC-ben csípős csirke szárnyak fölött ünnepeltem, hogy előre láthatólag minden ismerősömet túl fogom élni. Elújságoljam? A személyzetnek kár lenne, mindjárt zárnak, vagy már be is zártak - nézek hirtelen körül - és most már úgy tűnik, minden gondolatuk a megmaradt cafatokon való osztozkodás körül forog. Amúgy úgysem hinné el senki, igazán én sem hiszem, van elég tréfás ismerősöm, bármelyikük megviccelhetett. No, föltápászkodom, magamra vetek valami leplet: „Ki az?” kérdezem, mivel kukucskálóm nincs.

Naná hogy Péntek, már nagyon aggódott miattam, kilencre beszéltük meg, de őt már hamarabb kitessékelték a szállásáról, pontosabban még éjszaka. Valami förtelmes fickókról beszél, akik – viccből - meggyújtottak egy pókhálót. Bele sem merek gondolni, mi lehetett ott, ahogy én ezt a nagy mamlaszt ismerem. Ide mondjuk nem fog költözni az biztos.

Ma lazítunk. Úgy döntök, kéregetni fogunk. A spájzból előhozom a gyűrött gyorséttermi papírpoharakat és megkérem Pénteket, hogy hemperedjen meg a szoba sarkában összegyülemlett porban, aztán megtépem kicsit a ruházatát és ráadok egy régi zakót, amit előzőleg lehugyoztam. Kész.

A Király utca végére viszem a bolt elé, én meg lecsücsülök az aluljáró feljárójának korlátjára – ugye, mert gazda szeme hizlalja a jószágot – és elmerengek az élet egyszerűségén, meg a pénzen. Péntek néha odajön hozzám, talán bátorításért, de miután kicserélem a poharakat, és zsebeimbe tömöm az aprót, mindig visszatessékelem. Egész szépen termel, alig telik két óra el, tele vannak a zsebeim szépen csengő aprókkal.

Itt az ideje, hogy megtöltsük a bendőnket, ebédidőt fújok. Utunk a belváros underground művészeinek egyik főhadiszállása mellett vezet el, betérünk, kérek két sört, naná, hogy van nekik, kiszámolom a földalatti árat: 860 forint – jó 40 deka apró. Örülnek. Rajtunk kívül még két furcsa szerzet van az ivóban, nem tévedek, színészek. Kinézték maguknak Pénteket és beszédbe is elegyedtek, míg én a dekoráció szöveges részeit silabizálom. Ezek aztán jól összemelegedtek, el is indulnak valahová az épület belseje felé.

Olyan a hely, mint egy általános iskola, ahonnan elmenekültek a tanárok valami oktatási cégbe még a kilencvenes évek elején, és a kölkök magukra maradván először elkezdtek tombolni, aztán elöljárókat választani, aki valamilyen számomra felfoghatatlan okból kifolyólag toalett papírból készített szobrocskák imádatára kényszerítik a többieket így betonozván be hatalmukat. Megérkezünk a második emeletre, ez lehetett egykor a harmadik bé, most: „Hólyagszínház!” És ez itt van mind, pár lépésre az otthonomtól, szép!

- Mire vársz, fogj egy széket és törd szét! – sikítja a magasabb cilinderes művész Péntek felé.

Több se kell neki, megragad egyet az alkalmi dobogón halomban álló székek közül és módszeresen – láttam már máskor is dolgozni – ripityára töri az egykor szebb napokat látott bútort.

- Hát te? Veled meg mi van? Próbáld ki te is! – fordul hirtelen hozzám.

Háttal nem kezdünk, csak gondolom, nem mondom, nyilván az ált.isk feeling miatt, de van az egész helyzetben a fullasztó koradélután dacára valami költői, ami miatt én is úgy érzem ezt most kár volna kihagyni.