HTML

ennyi...

Naptár

szeptember 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30

Mi lett veled emi?

2010.03.13. 23:23 3m1

 Mostantól nevezzetek ürgenagyikának! – szólt

Ok, rendben, helyes! – mondták barátai –Miért is ne?

Szólj hozzá!

Út a gyűjteménybe

2009.12.16. 00:00 3m1

 

 

János megmerítette kanalát a bablevesben, sikerült elsőre, egy jó csülkös kolbászos falatot kiemelnie. Friss fehér kenyeret tört hozzá majd kiürítette az első kupica barackpálinkát. A hajnali nap fényei most pásztázták tempós nyugalommal az étkező hatalmas ablakai alatt elterülő várost. Egy darab kenyérbéllel tisztára törölte a tányért, harapott még egy falat erőspaprikát, aztán szép komótosan fölállt és kisétált a kertbe. Jókorát nyújtózott a teraszon, háziköntösét hanyagul a vörösre mázolt padra ejtette, és módszeresen végrehajtotta azt a néhány tornagyakorlatot, amiről szentül hitte, hogy ugyanolyan elengedhetetlenek jó közérzetéhez, mint az a nyalatnyi pálinka, amit legutóbbi vidéki látogatásakor kapott, és szinte minden vidéki látogatásakor, sőt mikor vidéki látogatók érkeznek szintén, szóval a pálinka, ami mindig van és mindig a legtisztább, legtökéletesebb minőség, ugyanannyira. Öccse halála óta meg pláne.

Guggolás, karlendítés, légző gyakorlat.

Elképesztően friss és kellemes itt a levegő gondolta, azon kezdett el tűnődni, hogy mégis mennyivel szívesebben menne most inkább a pilisbe túrázni, esetleg vadászni, minthogy kitegye magát a majd egy napos vonatútnak. Nem volt rosszban a többiekkel, nem, de azok gyakran olyan dolgokat tudtak kiötleni, ami felfoghatatlan volt paraszti ésszel. A gondnok sétált fölfele a kertben.

- Szépjóreggelt! Esetleg később egy parti, még mielőtt elindulna?

- Meglátjuk, meglátjuk.

- Tyúkokat megetessem?

- Ma én fogom.

- Kikészítettem nekik a tápot. Olyan arányban kevertem el, ahogy a Szentágothai professzor úrral le tetszettek egyeztetni.

- Nagyon jó.

- Kíváncsi vagyok tényleg olyan hatalmasak lesznek-e, ahogy a professzor úr mondja.

- Én is.

- Gyönyörű napunk lesz.

- Igen – mondta beleegyezően majd konstatálva a csevegés félreérthetetlen végét elindult a szárnyasoknak kialakított kifutóhoz. Magához vette a tápszerrel töltött vedret, belépett a kisajtón és határozott mozdulatokkal szórni kezdte nekik a mannát. Nagyon élvezte, ahogy megrohanják a különböző fajtájú tyúkok. Komoly gyűjteménye volt főleg tojáshasznú állatokból, de az udvar egy másik pontján ketrecekben volt néhány maláj, egy különösen nagy becsben tartott angol viador és akkor a Mariska kedvencét a japán onagadori dísztyúkot meg sem említettük. Míg a baromfiudvar lakói egymáson átgázolva tülekedtek csipegetni, János egy kosárba szedte a reggeli termést, tizenhét tojást.

A zsákmányt a szakácsnőre bízta, besettenkedett a hálószobából nyíló gardróbszobába, óvatosan, hogy gyengélkedő feleségét fel ne zavarja. Felöltözött, egy könnyű nyári zakót vett csak és nyakkendőt sem kötött az utazáshoz. Ma nem volt kedve társasághoz, a fekete Volga hangszigetelt ablakain sem szűrődött be a kísérő autó szirénáinak vinnyogása.

A nyugati elkülönített várójában már várta őt legnagyobb szerelme az Ezüst Nyíl, a különvonat amivel nemrég a holland királynőt is megutaztatta. A formális üdvözléseket letudta, majd egyenesen a motorvonat kisebbik tárgyalójába ment, és elkezdte lapozgatni a kortárs irodalom a cenzúrán tiltott kategóriába sorolt műveit. Ez volt az egyik kedvenc időtöltése, nagyon szórakoztatták az írók kétségbeesett próbálkozásai, ahogy a legkülönbözőbb álcákat aggattak a fennálló és megingathatatlan rendet kritizáló műveikre. Hatalmasnak és erősnek érezte magát, akár a homokozó szélén futkosó hangyákat figyelő gyermek. A csinnadratta így nyolc egynéhány év után már tökéletesen hidegen hagyta, csak azt vette észre, hogy az ablakon túl távolodik a katonazenekar. Egy fiatal költő bop című versét olvasta

 

alapelveid alapjai megfeneklenek habcitrom

ernyőjű fuvalmaid fuldokolva fuvalkodnak

dorombosan el-nyúlnak izzadék-vállap apostol

antinumerikus rendszerében füttyögetlek siheder

élesztő paroxizmusában békalencse fedélzet

viaszosvászon lekergülésű felszín

mikor cikória öleb kúszik ágyékod szikesen

megtermő lélegzetnélkülésében fulladj-fel pót-zacc

lé-csöbör meszelt-kereszt meddővéválható cukorszőlő

szürkületévé lehetőségévé gyűjt már kész a kéve

olykor a túlpart az innenső eső-zuhanó súlyos tömeg

hangutánzó-utánzat nélküli aszaltszilva-hang íz nélküli

tudat-fátum-hazugság-misztikus-kapocs-locsolású

más hasonmás mász

s nász dühöng lehetetlen virrasztás

éj veled hercegnő litty-lötty

fuzzy-terápiára járhatnánk személy választónak

vonalak virradati hó-süketséggé gyúrva

engemsem egyetlenem haldoklik

abban a szúlyuggatta tüdővész titok-ránca

apróvad korca csücskén madarak suhognak

reggelinap-szürkületben tömörré válik a vasis

meg-lészen sivatag-fukar csücsörítéssel

nyelvhegyemen a mag 

  

de hisz ez egy szerelmi költemény konstatálta és megszomjazott. Megnyomta a csöngőt, várt. Megnyomta megint. Semmi. Kinézett hát a kabinok tágassága miatt szűk folyosóra, de ott sem látott senkit, pedig a szabályzat előírta, hogy az ajtaja előtt mindig állnia kell őrnek. Visszament és kikémlelt az ablakon. Épp egy felüljáró alatt robogtak el, amin egy Trabant hajtott át. Ez nem lehet, hiszen mikor az Ezüst Nyíl hasítja át magát időn és téren, minden le kell legyen zárva sőt az egész szárnyvonalon nem járhat ilyenkor senki ember fia. Most először futott át az agyán, hogy talán nem kellett volna olyan nyomatékosan hangot adnia nemtetszésének, amit barátja nyugdíjazása miatt érzett.

 

 

2 komment

Címkék: zene kádár trabant sakk volga katona ezüst nyíl baromfi kar nyikita

Az utolsó reggeli

2009.07.09. 12:49 3m1

  

 

 

A kis konyhában teszek-veszek, reggelit készítek. Pirítós vörös áfonyalekvárral. Állítólag jók az élettani hatásai, nekem pedig kezd megjönni a kedvem az élethez. Valami egyszerűre vágyom, a világtól távol, bár az utóbbi hetek tapasztalatai azt mutatják ez lehetetlen. Kikukucskálok a konyha ablakán, és a reggeli szemerkélő eső szürkés szitálásán át egy alakot látok közeledni. Nyikordul az ajtó, de hisz vele már találkoztam, ő adta a fecnit még Japánban a karanténban.

 

-Megkínálhatlak valamivel? Most tettem föl kávét.

-Köszönöm, inkább kakaót innék, esetleg egy pohár sört.

-Mindjárt megnézem, mintha láttam volna a kamrában. Még csak tegnap érkeztünk nem vagyok itt annyira ismerős.

-Mindig van sör, ráadásul finom Moretti, abban a hűtőben ott. – mutat egy régi szaratov felé.

 

Szép hosszú ujjai vannak és rágatlan körme. Kinyitom a régi orosz hűtőt és lám tényleg telis-tele van finom olasz sörrel, ami lássuk be eléggé szokatlan így Uruguay szívében.

 

-Hogy tetszett az utazás? Igyekeztünk kalandossá tenni, hogy minél többet tudj meg a szervezetről.

-Mit is mondjak, voltak megdöbbentő részek. A csajon pedig nem igazodok ki. Először előadja az elesett szerencsétlent, aztán meg fejez és belez.

-Igen, Anna… - mosolyodik el hajnali beszélgetőtársam – beoszthattalak volna máshoz is, de most épp az ő projektje volt aktuális, meg ugye emlékeztetett valami régi szívügyedre?

-Bevallom, igen.

-Az jó, úgy gondoltam így könnyebb lesz téged bevonni. Anna ugyanolyan különleges kincs, akárcsak te. És tényleg tizenhárman vagytok ebben a generációban, a legfiatalabbak. Először meg kell ismerkedned a többiekkel, a szervezettel, aztán választanod kell egy témát. Ő ezt a médiaguru fekete mágia témát választotta, szerintem szintén személyes indíttatásból, de ez nálunk nem baj.

-Miféle személyes indíttatás?

-Az előélete. Amikor még nem tudott rólunk, mindig érdekelték a férfiak, közülük is a problémásabbak, drogosok. Szeretett ápolni? Talán. Aztán beleszeretett egy srácra, aki tök normálisnak látszott, de kokettált ezekkel a szívtelen manipulátorokkal. Egy vidéki fiú, azt hitte, a tisztasága majd megvédi. Nekem azt mesélte, néha megijedt, a srác mennyire sokféle, attól függően épp kivel beszél, mindig más arcot hoz, de ezen kívül nagyon stabilnak tűnt. Aztán pár év alatt őt is fölzabálták. Ekkor találtunk rá egy olyan helyen, amiről azt gondolta sosem menne oda. Egy buddhista elvonuláson, teljesen ki volt készülve, nem tudott megnyugodni.

-Aha, tehát az ő részéről ez bosszú.

-Olyasmi, de nálunk ezt is lehet. Megmagyarázta, és az idősebb generáció jóváhagyta neki. Végülis van benne ráció, nem? Ha nincsenek ezek a gátlástalan lények talán mostanra boldog családanya lenne, legalábbis ezt gondolja. Viszont volt esze hozzá, hogy ne evvel érveljen, neki a koponyák kellettek. Talált valami középkori rajzot egy római levéltárban, még egyetemista korában találta. Körben tizenkét koponya volt, középen pedig egy nagyobb. Nahát ez aztán nagyon megtetszett az öregeknek: a tizenhárom, azt imádják. Ráadásul hozzáfejtette, hogy ha összeáll ez a szett, akkor létrejön valamiféle hang, és avval majd befolyásolni lehet a világ népeit. Gondolhatod, osztatlan sikert váltott ki, Anna pedig kedvére gyilkolhatott, hozzáteszem a friss fejek analízise szintén sokak kedvelt tevékenysége. De hagyjuk ezt most, mert neked nem rajta, hanem magadon kell gondolkodnod. Kell egy téma, értsd meg, ezt várjuk tőled. Ez csak illusztráció volt, a lényeg, a hangsúly innentől rajtad van. A legfiatalabb generáció mindig önző!

-Igen, tudom. Nekem nincs effajta kínom, bosszúvágy sem gyötör. Mondjuk, jó volna, ha több ideje lenne az embereknek magukra, egymásra, a környezetükre. Annak is örülnék, ha nem volna irigység, meg nem beszélnének folyton a pénzről. Az sem volna baj, ha többet lennénk a levegőn, mozognánk, és jobban becsülnénk a természetet. De legfőképpen egyedül szeretnék lenni, és ez ma itt ezen a Földön? Lehetetlen.

-Itt a Földön igen, de próbáltál már repülni?

-Még nem, az ember nem tud repülni.

 

Ekkor kiürítette a poharát, és a karomnál fogva gyöngéden felállított, kivezetett az ajtón. Felnéztem az égre, még látszódtak a csillagok. Azt mondta ez a hely épp alkalmas lesz arra, hogy megtanuljam. Azt is mondta, hogy döntsem kicsit hátra a fejemet, nézzek ki egy csillagot, és képzeljem el, hogy van egy bolygója. Aztán óvatosan tárjam ki a kezeimet az ég felé. És ne ijedjek meg, amikor elkezdek emelkedni…

 

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

 

 

 

 

 

1 komment

Címkék: vörös uruguay csillag bosszú áfonyalekvar

...zene nélkül mit érek én...

2009.06.29. 13:38 3m1

  

 

Most látszik igazán milyen is egy jó főnök. Áll középen, mutogat, int, vezényel, az események pedig történnek. A fejeket megfelelő, nyilván erre a célra rendszeresített dobozokba teszik, de elpakolják a karóra tűzött koponyákat is. Két katona gödröt ás. Néhányan a kocsikat nézik át. Gondolom, igyekeznek megfosztani a helyszínt a bizonyítékoktól. Jó mély gödröt ásnak, váltásban, tényleg nagyon jól van szervezve az egész dolog logisztikailag, nincs leállás. A testeket aztán behúzzák a gödörbe és lelocsolják valamivel. A fanyar szag, ami megcsapja az orrom, nem benziné, tehát gyújtogatás most nem lesz, el is kezdik módszeresen visszahányni a földet a tetemekre. Annát a kútnál csípem el, dörzsöli le épp magáról a vért. Sokkal felszabadultabbnak látszik, mint eddig bármikor.

 

-Hónapok óta terveztük ezt az akciót. Gondolom nem is sejted, kik voltak ezek?

-Volnának tippjeim, bankárok, üzletemberek, politikusok talán?

-Nem jársz messze az igazságtól. Egy szűk kör, egy nagyon exkluzív klub. Quest for Immortality a nevük, ők voltak a halhatatlanság keresői. Tulajdonképpen konkurencia. – mosolyodik végre el. – olyan emberek voltak ők, akik nagyon nagy befolyással bírtak a környezetükre, volt köztük műkereskedő, pop-báró, médiacézár, a háttérben ügyködő figurák, élet és halál urai. Valahogy őket öröktől izgatja a hallhatatlanság, meg is tesznek mindent, génbankok, őssejtek, mindegyikükről vannak duplikátumok, de ezeket mi őrizzük. Aztán egy ideje elkezdtek a karibi fekete mágiával foglalkozni, és azóta csinálják az ilyen szeánszokat, amit ma te is láttál. Megpróbálnak föltámasztani embereket. A gond az és azért is jó, hogy mi bírunk az örökségükkel, hogy ha ez az igény túlburjánzik itt a földön, akkor beágyazódik az az orwelli rendszer, ami helyt ad a még egyenlőbbek fogalmának, sőt, lassan a szélesebb néptömegek is elfogadják, hogy igen létezik egyfajta felsőbbrendű emberiség. A vágy persze megmarad, hogy szegény sorsú vidéki gyerekből, kitartó dafke brusztolás és annak megannyi állomásán át, talán egyszer a birodalom csúcsára érjünk. És mindezt milyen motívumból? Hogy adjanak valamit az embereknek? Vagyis hogy ők, adják, csakis ők. Ők és az emberek. Ők tudják, az emberek tudni akarják, de a tudáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. Aztán a rögös út során elhalványodnak a nagyreményű tervek és marad a kristálytiszta öncél, az unatkozás és a perverzió. Inger kell, különben a lélek halott.

-És most már halott a test is.

-Igen, kislány koromban Édesapám mutatta meg hogyan kell metszeni a rózsát. Ez valami ilyesmi.

-Mit kezdünk a fejekkel?

-Elvisszük őket Montevideoba és mintát veszünk belőlük, amúgy egytől egyig remek elmék, és elképesztő élményanyag van bennük. Elhiheted, a föltárás az egyik legizgalmasabb része a munkáknak, de erősnek kell lenned.

-Vannak még ilyen csoportok?

-Oh persze, el sem hinnéd, hogy mennyi. Egyszerű szvingerek, az intézményes vallások fanatikusai, de hát te is tudod. Legtöbbet nyugodtan lehet hagyni burjánzani, de vannak esetek, amikor beavatkozunk. A politikusok zsarolhatóak, az üzletembereket azért valahol csak a pénz mozgatja, őket könnyebb megfogni, ezek a popkultúra körül gyülekező démonok viszont egyszerűen kontrollálhatatlanok és nem csak a kokain miatt.

-De a most levágott hajtás helyett kijön egy új még erősebb, nem?

-Bizony, ez a dolgok rendje, de a mutatóujjunk ott van a fő ütőereken, és ott is lesz, mielőtt itt bármi elszabadulna.

-Most örülök csak igazán, hogy nem köt le a zene.

-De leköt, és szereted is, csak emigrátorságod miatt, rendelkezel egy olyan erőszakmentességgel, ami miatt mindig kitértél, amikor elkezdődött, a „na ezt hallgasd meg”-ozás, és taszítottak azok is akik kijelentették a popkultúra egy-egy alkotásáról, hogy az az alap, a kánon, az igazi. Nem értetted, hogy a hüvelykujj miért mutat ugyanarra különböző helyeken más és másféleképp. Mert hamis az egész, önmagáért, illetve önmagukért vannak a képviselői, üres pillanatnyi hangulatok csupán, vattacukor és te ezt érezted.

-Lehet valami abban, amit mondasz. Még sosem gondoltam végig így. Néha elsóhajtom magam, hogy „zene nélkül mit érek én…” aztán annyi.

-Az igazi leleplezés, abban a pillanatban jön el, amikor meghal egy valóban zseniális alkotó. Ilyenkor előlépnek a többiek és módszeresen lezabálnak a tetemről mindent, ami bármilyen formában hasznosítható, utána pedig a fényesre sikált csontokat aranyba mártják és bálványoztatják tovább saját rajongóikkal. Ez az igazi bekebelezés. A baj az, hogy hétmilliárd ember java része eléggé buta. Abban a hamis érzetben ringatják magukat, hogy baromi eredetiek, közben pedig pontosan úgy ugrálnak, ahogy ráncigálják őket.

-Eléggé élesen fogalmazol.

-Te nem vagy buta és ösztönösen kerülöd ezt, nem kötsz kompromisszumokat csak látszólag és egy csomó mindent magadban lerendezel. Olvastam rólad mindent és az a feladatom, hogy segítsek neked.

 

Ha segíteni akarsz, inkább dőlnél le velem, gondolom hirtelen, de nem mondom, mert annyi kedves embert kizökkentettem már jó szándékából evvel, de tényleg valami komoly frusztráltság benne is lehet, felőlem azt zenél bárki, amit akar, amit a buzi kis életével csinál, az meg pláne nem érdekel. Kibírtam, amikor a beszívott túlmozgásos haverjaim huszonöt másodpercenként új számokat tettek föl, mert azt gondoltam, nekem nem rövid az élet. Nyilván vannak itt tényleg nagyobb összefüggések, olyasmik, amiről szívesen susmorog az egyszerű ember, bár köze túl sok nincs hozzá amúgy.

 

 

2 komment

Címkék: média zene gödör koponya tetem emigrator immortality

pár percig jó a nyár...

2009.06.26. 15:03 3m1

  

 

Egy tó partján ücsörgök, csicseregnek a madarak és gőzölög a föld. A Nap perzselő sugarai elől az árnyékba húzódtam, csak pihegek, és az jár a fejemben, hogy mi ez az egész, de tényleg, hova keveredtem és hogyan lehetne meglépni innen. Anna megint dolgozik valamit, felállított egy kisebb fajta rádióállomást, vagy annak látszó tárgyegyüttest, kommunikálni próbál, és ahogy ismerem sikerülni is fog neki. Céltudatos nő, és szerintem bír az úgynevezett amerikai betegséggel. Állandóan pörög valamin, sosem áll le. Nem kérdezgetem, úgyis mindig kitérő választ ad, inkább csak figyelek. Na, most mintha összejönne, recseg-ropog a rádió.

 

-This is eagle do you read me…this is eagle…do…you…

 

Megint megszakadt, itt szentségel szegény.

 

-Minek ez most, miért nem lazítunk egy kicsit?

-Mindent jelenteni kell, ami nem terv szerint történik. Bár felgyújtottuk a műhelyt, de kérni akartam egy ellenőrzést. A Palo Mayombe egy elég erős csoport, ráadásul most, hogy összeszűrték a levet Damien bandájával is, veszélyesek lehetnek.

-Gyere, hagyd ezt kicsit most, inkább fürödjünk egyet.

-Ok, végülis miért ne, utána újra próbálom.

 

Teljesen fesztelenül ledobja a ruháit, mindet, és megindul a tó felé, gyönyörű feneke van, szép hosszú lábai, és a kicsit idétlen, rövid Pumukli frizura dacára is, most látszik igazán, hogy csudajó nő az útitársam. Gyorsan ledobálom én is a cuccaimat és utána eredek, aztán szaladni kezdek, berongyolok a tóba egy nagy csobbanással elmerülök a habokban, aztán tovább úszok, csak úszok, élvezem azt a bársonyos simogatást az igazi felüdülést, amit a coca colán kívül csak egy ilyen elhagyott tavacska adhat. Lubickolunk, fröcsköljük egymást, mintha teljesen gondtalan gyerekek volnánk, és hirtelen olyan közösséget csal ki belőlünk az új közeg, az, hogy meztelenek vagyunk, mégsem kell szégyelnünk magunkat, mintha az idők kezdete óta ismernénk egymást. Baromi jól áll neki, ha vizes, olyan édeszkisz lesz a pofija, eltűnik róla az a rengeteg határozottság és teher. Hirtelen ötletből lebukok gyorsan a felszín alá, és a lábánál fogva lehúzom. Gurgulázva, nevetve jövünk föl, megtörtént a kontakt, összefonódunk, de amikor kezemmel közelebb akarom húzni a buksiját, hogy megcsókoljam, kibújik az ölelésből és elkezd úszni a part felé. Mire kiérünk, ugyanaz a szigorú céltudatos tekintet szúr át, mint eddig is, én pedig nem tudom levenni a szememet azokról a formás cicikről, amik elé szermésen odakapja a kezét.

 

-Where are you eagle? – hallik kattogva a rádióból, Anna már szalad is veszi a kézibeszélőt föl. Még mindig teljesen csupasz, én elkezdem fölhúzni a ruháimat. Izgatottan beszél. Aztán leteszi, elkezd gyorsan pakolni. Odaérek és segítek neki én is.

 

-Vissza kell mennünk, a központ aktívitást érzékelt.

 

Berakodunk a kocsiba, paff, paff bevágjuk az ajtót, most én is előre ülök és csikorgó kerekekkel, kifarolunk az útra.

 

-Az oké, hogy visszamegyünk, de mit fogunk csinálni, ketten a nagy aktivitás ellen, az egyszer biztos, hogy ezek nem a barátaink.

-Ne félj, küldenek erősítést.

-Akkor ránk mi szükség ott?

-Én vagyok a Bak Kut Teh rangidős ügynöke és ez a terület amúgy is hozzám tartozik, közel is vagyunk, rendbe kell tenni a dolgokat.

Kicsit távolabb parkolunk le, a csomagtartóból pedig előkerülnek a további fegyverek.

 

-Tudod hogy kell használni? – nyújt felém egy amolyan kisebb automata pisztolyt, azt a fajtát, amelyiknek a nyelében vannak a golyók, mit golyók, töltények! Ha jól emlékszem a filmekből.

-Nem igazán, és remélem nem is kell megtanulnom.

-Azért csak fogd.

 

Tiszta rambó ez az egész, megközelítjük a tisztást, ahol tegnap a rendelő állt. Nem hiszek a szememnek, ekkora felhajtást! Legalább tíz kocsi, luxuslimuzinok, a füstölgő romok előtt pedig frakkos emberek. Körben, mindegyikük előtt egy-egy póznára tűzött koponya. Számolok, kezdek rájönni, hogy itt az ilyesminek jelentősége van. Igen, tizenketten vannak, és a kör közepén fekszik az összeüszkösödött tetem. Aha, szóval temetés. Fáklyákat gyújtanak, az egyik jól öltözött kiválik közülük, odalép a ravatalhoz, és valamit rászór, plusz jelentőségteljesen hümmög is. Aztán rendre a többiek. Mellettem Anna kémleli az eget, a földön zajló események, most nem érdeklik annyira, lehet, hogy látott már ilyet. Tovább folyik a szertartás, heten összefogódznak a halott körül, a maradék öt pedig a hátukon fölébük mászik, tesznek így egy kört, aztán lebontják a gúlát és letelepednek egymástól karnyújtásnyi távolságra, törökülésben és zümmögve dúdolnak valamit, a halott pedig, talán nem is annyira halott? Lassan fölemelkedik, lábát leteszi oldalra. Ekkor lövés dördül, az amúgy is összeégett fej szétloccsan. Helikopterek zaja hallatszik, kötélhágcsókról feketemaszkosok pottyannak a koponyakörbe, leteperik a frakkosokat. Bevégeztetett. Egyenként odakötözik őket a póznáikhoz, jó erősen. A legérdekesebb az, hogy senki meg sem nyikkan, olyan az egész, mint egy pantomim. Ülnek körben, karókhoz kötözve itt a dzsungi közepén ezek a bálhoz öltözött emberek, egymásnak háttal, és az általuk alkotott kör közepén fekszik ez az állítólagos pap, akit ma már másodszor nyiffantanak ki. Most Anna lép a körbe és két maszkos, egy nagy fekete ládát cipelnek. Leteszik. Anna kinyitja, kivesz belőle és az ég felé emel valami szekercét. Odanyújtja az egyik segítőjének, aztán kivesz még egyet, és hasonló rítussal a következőnek adja, belép a körbe még egy és még egy és még egy, mígnem az összes frakkos mögött nem áll valaki. Aztán vérfagyasztó sikollyal, egyszerre fejét veszik mindnek.

 

 

 

 

 

3 komment

Címkék: rádió nap koponya pisztoly maszk fáklya frakk tűűűz

Hat hektáron lángol a dzsungel Borneón!

2009.06.23. 19:59 3m1

  

 

Egy evezős csónakban visznek, valahol talán a karib tengeren, olyan igazi feka bennszülöttek, csont az orrban, fülben, pucérok, és baromira tudnak evezni. Naná, hogy egy kis szigeten kötünk ki. Kilökdösnek a derékig érő vízbe, arccal zuhanok bele, följövök, kapkodom a levegőt, prüszkölök, valaki csitítgat. Kikászálódok a partra, lándzsával noszogatnak. A homokban botladozom, egy fából tákolt kalyiba felé terelnek. Felmegyek a lépcsőn, kitárul az ajtó, belöknek, elterülök az egyszerű padlón, rám reteszelik az ajtót. Körülnézek, nem vagyok egyedül, a szoba egyik sarkában egy öregember ül felhúzott lábakkal. Kísértetiesen hasonlít az aggkori Kádár Jánosra.

 

Újra hajnal van, fészkelődök a kanapén, a kocsiban. Micsoda álom, nyilván sokat voltam dzsungelben az utóbbi időben. Szívesen visszaaludnék, de erőt veszek magamon és feltápászkodok. Kiszállok a kocsiból, egy tisztáson vagyunk, szemben velem egy takaros kis ház, ilyennek képzeletem mindig az őserdőben szolgáló misszionárius orvosok rendelői. Körbejárom az épületet, a hátsó ablak nyitva van. Hangokat hallok. Anna hangját, valami számomra teljesen érthetetlen nyelven beszél, és mintha dühös lenne. Visszamegyek a ház elülső oldalához, ahol a bejárat is van és behatolok az épületbe.

 

A folyosón vitrinekben, mindenféle emberi maradványok úszkálnak üvegekben. Agyak, szemgolyók. Ez meg mi lehet? Ja, talán egy nyelv. Aztán embriók is vannak, mintha valami biológia szertár volna. Egyre hevesebb üvöltözést hallok a folyosó végi ajtó mögül, aztán egy lövés dörren. Meghúzódok az egyik a tároló mögött. Felcsapódik az ajtó és Anna ront ki rajta, a főbejárat felé siet, nem vesz észre. Egy dobozt lóbál a kezében. Nem tudok úrrá lenni a kíváncsiságomon és bizony bemegyek a szobába. Ahogy sejtettem egy labor. A folyosóhoz hasonló dekorációval, csak éppen itt most friss hús is van, egy kopaszkás rézbőrű emberke fekszik egy kerekes irodai széken, fejéből lassan szivárog a vér a linóleum padlóra. Léptek zaját hallom az ajtó túloldaláról, az egész helyzet annyira bizarr, nem tudom most mit tegyek? Én ugyebár nem húztam ki Annánál a gyufát, de ez azért mégis csak egy új oldala, amit most kénytelen voltam megismerni. Az ablakhoz rontok, megpróbálom kipréselni magam rajta, már majdnem sikerül, mikor éles szúrást érzek a combomban, mintha megharapott volna valami. Kipottyanok a másik oldalon, de nem tudok mozogni, a lábaim nem engedelmeskednek, és a kezeim sem. Szép nyugodtan érkezik a ház oldalához a gyilkos csaj. Kedvesen felültet és a falhoz támaszt.

 

-Ezt nem kellett volna látnod.

-Miért? Miért kellett megölnöd?

-Veszélyeztette a tervet.

-Mivel? És miféle tervet, de tényleg?

-Kapzsi volt, pedig előre bocsátottuk, hogy kizárólagosságot akarunk. Azért választottuk eredetileg, mert nagyon jó szakember, a Palo Mayombe vallás papja. Igazi vuduguru. Nem gondoltam volna, hogy összeszűri a levet avval, az angol ficsúrral.

-Még mindig nem értem…

-Damien Hirst. Nem ismered a koponyás munkáit? Azt hittem, mindegy neki, a kis művészetéhez, hogy milyen koponyákat használ, nem gondoltam, hogy az esztétikumon kívül más is érdekli. De annyi pénze lett hirtelen, hogy pusztán brahiból elkezdett celebeket használni. Ez a kis nyomorult pedig eladta neki Petrarcát.

-Úristen miről beszélsz? Petrarca több mint hatszáz éve halott!

-Hát pont ez az. Nekünk csak a koponyája kell. Illetve kellett volna, erre ez a szerencsétlen pöcs eladja az interneten, hogy az a kis dög Hirst beszórja csokireszelékkel és százmillió fontért árulja. Nehéz lenne nagyobb felhajtás nélkül visszaszerezni. Az aukción pedig nem vehetjük meg, mert annak nyoma van.

-Mi a terv?

-A terv? A terv most változott épp meg. Amúgy tizenhárom koponyára van szükségünk, egyelőre elég, ha ennyit tudsz. Vannak még tisztességes emberek a bolygón, majd meglátod, legalábbis remélem. Sietnünk kell.

 

Közben visszatér az élet a lábaimba, újra elkezdem őket érezni, feltámaszkodom a fal mellett, Anna is segít, visszatámolygunk a kocsihoz, behuppanok, ő kivesz a csomagtartóból valamit, aha, egy marmonkanna. Módszeresen körüllocsolja az épületet, és felgyújtja, had égjen porrá a kapzsi preparátor az összes cuccával.

 

 

5 komment

Címkék: kádár koponya hirst palo mayombe

sötétben háttal és lefele

2009.06.22. 01:24 3m1

 

 

 

Négyrét hajtottam a papírt és betettem új felsőruházatom, a kenderkabátka zsebébe. Volt még ott valami. Igen, a pici eldobható mobil, fasza kis japán darab, el is feledkeztem róla. Egyszerű kijelzőjén a kandzsik, de amolyan ismerős elrendezésben, talán SMS-t kaptam? A kedves rózsaszín háttérfény lágyan, szinte bársonyosan világítja mögöttem a dzsungel legmerészebb fáit.

 

A majmincsok tovább sikoltoznak, az emberek rángatóznak rendületlenül, az öröm rángatja őket, a megszokás? Ezen nem érdemes gondolkodni. Ha akarom egyfajta gyülekezetnek érzékelem őket, az egész felállás nagyon hasonló, mindannyian egy oltárt felé fordulnak, ahol valaki esetünkben John Digweed, egyfajta istenített figura valamit bemutat. Isten? Pap? Mindenképp az utóbbi. És micsoda szakember, nem néz föl, nem mórikálja magát, csak kever, pakol, nem kapkod, mozdulatai kiszámítottak, határozottak.

 

Nézzük azonban meg közelebbről, hogy miről szól ez a vallás? A ritmusról, az ütemekről? Valami együvé tartozásról? Arról, hogy körben állunk, és átadjuk magukat, testünket, érzékeiket. Kiszolgáltatottak vagyunk. Néha megbökjük az egyik közelünkben állót, dekurvajóóóó, rikácsoljuk, ugye? Nem csoda, ha ma, és ezt bizton állíthatom, sokan vágynak arra, hogy hozzájuk, a táncpapok kasztjához tartozzanak, hogy aztán erőforrásokat nem kímélve, erőltessék rá magukat a környezetükre. Dídzsék. Egy korcs kor élősködői, a szintetikus kábítószerek reklámemberei. Papok és áldozatok egyszerre.

 

Kicsit elragadtattam magam. Elszaladtak a gondolataim, miközben összevissza nyomkodom a mobilomat. Hoppá ez meg mi? „MEG ELKAPLAK DISZNO”, hát ezt ki írhatta? Ja persze, az egyetlen ember a hajas srác, aki tudja a számot, és nem feddném, ha eltűnésem, ilyen heves érzelmeket váltana ki belőle. Mondjuk, akkor sem esik jól. Egy női alakot látok kiválni a tömegből a cintányér telihold fényében. Aha, Anna az, felém siet.

 

-Te mondjad már meg légyszi, hogy mi ez az egész?

-Ez? – nevet – a táborra gondolsz? Egy teszt csoport. Hipnózissal és kémiai úton is stimuláljuk az agyukat. Terheléspróbák.

-Ja, így már értem, azt hittem maguk örömére, úgy értem szabad akaratukból vannak itt.

-Az a furcsa, hogy igazából igen. Pár éve találtuk ki a kutatásnak ezt az irányát. Az volt a lényeg hogy olyan 18-35 éves embereket kerestünk, akik rendelkeznek valamilyen tulajdonnal. Egy lakással mondjuk, de nem tartják túl sikeresnek magukat. Aztán munkatársaink igyekeztek ráerősíteni erre az érzésre és szépen, módszeresen sikerült rávenni, őket, hogy vonuljanak ki abból a társadalomból, amire sikerült őket megharagítani, és költözzenek ide.

-És John? Őt, hogy sikerült rávenni, hogy jöjjön ide?

-John az egyik legkiválóbb orvosunk, a cég alkalmazásában áll. Gyakran küldjük, mindenfelé a világba, tegnap például a te szülőhazádban, Magyarországon vetettük be, egy Kiskunhalas nevű helységben, ismered?

-Ismerem, persze! Ezt komolyan mondod? Bevetettétek, nagyszerű. És mik az eredmények?

-Most értékelik ki a mintákat, könnyen lehet, hogy találtunk valakit, de még nem vagyunk benne biztosak. Most azonban indulnunk kell.

-Ok, rendben, de várj, nincs véletlenül egy cigid?

-Mi nem dohányzunk – mosolyodik el - És most már te is közénk tartozol.

 

Nem tudja szegény valószínűleg, hogy az Emigrátor nem tartozik senkihez, de nem is árulom el neki egyelőre. Kezd érdekes lenni az utazás.

 

-Hová megyünk? – kíváncsiskodom tovább

-Itt, kicsit mélyebben az erdőben lakik az egyik preparátorunk. Hozzá.

-Mit preparál? – kezdek olyan lenni, mint egy gyerek.

-Koponyákat. Gyere, szállj be – és kinyitja egy dzsip ajtaját. – legjobb lesz, ha alszol egyet, úgy érzem, elfáradtál.

-Miből gondolod?

-Túl sokat kérdezel.

 

A kocsi, nem tudom milyen típus, talán valami kínai gyártmány, de van benne egy jó széles, és igen kényelmes bőrkanapé hátul. Anna bekapcsolja, a motort, érezni valami enyhe rezgést, de hallani szinte semmit sem lehet. Elektromos? Kikanyarodunk a fák közül, és legnagyobb megdöbbenésemre ráfordulunk egy tökéletesen sima aszfaltcsíkra.

 

-Nahát! Ilyen utak vannak itt? A dzsungel közepén? – ásítok.

-Most már tényleg aludj! – mondja, és alaposan beletapos.

 

  

1 komment

Mikorsodródszki?

2009.06.08. 12:12 3m1

 

 

Az utolsó lépcsőfok embermagasságban van a zöldre mázolt acélpallók fölött. Sikerül úgy leugranom, hogy nem csapok neszt. Leguggolok a víz mellé, kis bögrét formálok a két tenyeremből és belemerítem az óceánba. Megszagolom, jó sós, kicsit a nyelvem hegyét is belemártogatom, aztán összeszorítom a kezeimet hirtelen, had fröcsköljön szanaszét a víz. Tetszik, ahogy spriccel, játszogatok még, jó újra kint lenni a szabadban. Tengeri madarak, talán sirályok raja repül visítva el.

 

Láttam régebben a televízióban, de el sem tudtam képzelni, hogy ilyen hangja van. Majd lerepül a fejem. Előttem életnagyságban a mólóhoz kötve egy olyan szörnyeteg, ami puszta földi létével bizonyítja, hogy már harminc éve is rengeteg beteg vadállat élt köztünk. Itt volt például az ausztrál Ken, no ő nem Barbie párja, akiről érdemes tudni, hogy bár a csaj pár éve elhagyta őt egy vagányabb baba miatt, meg állítólag azért is mert Ken nem akart nősülni, de most újra felmelegítették a lecsót. Szóval ez nem az a Ken, ez ahogy említettem egy ausztrál Ken. Kölökkoromban egy képes újságban olvastam erről a Ken Warby nevű fickóról, aki ezerkilencszáz-hetvennyolcban már ötszáztizenegy kilométer per órával szelte a habokat. Máig sem sikerült ez senkinek gyorsabban.

 

Anna fejét látom kikukucskálni a tűzvörös hajó pilótafülkéjéből, ez az első jármű ami nem fekete, nyilván valami privát ügy lesz még nem apportálták Bak Kut Teh-be, sőt most látom csak, hogy az oldalán diszkrét sárga felirat "Rangoon" virít. Anna hívogatóan int. Tehát megint megszökünk valahová, valahová, valahová máshová megint el, odébb, innen el, el, el. Igen ez így jó, mert ugye mit is mondtam volna a „tesóknak” nincs itt semmi látnivaló, mondani való meg pláne, mit? Hogy unalomból geciskedtem egy nyíregyházi építőmunkással, hogy sosem dolgoztam még sehol fél évnél tovább? Hogy igazából egyáltalán nem is szeretek dolgozni? Hogy még takarítani sem szoktam? Ja, de egyszer Angliában egy évet is kihúztam egy vidéki dobozgyárban és ott sokat söpörtem „A tidy factory is a happy factory” , kit érdekel? Engem sem. Röpülni kétezerrel, hajózni ötszázzal, az igen azt szeretem, meg talán leülni néha otthon, úgy hogy tudom, nem fog zavarni senki és játszani valami értelmetlen világépítő szimulátorral. Inkább megyek. Beszállok, épp hogy beférek. Kicsi, szűk, szorít, de izgalmas, sőt csodálatos érzés, ő vezet. Lassan kifordulunk az acélöbölből, Borneó felé vesszük az irányt.

 

Alig egy óra alatt Tembelan szigetén vagyunk, tankolnunk kell. Az ilyen utakon sokat segíthet, ha valaki tud meditálni, én nem tudok. Inkább kifeszegetem magamat a hat bazinagy benzinreaktorra szerelt aprócska csőből és megsétáltatom elgémberedett tagjaim. Nem dzsungelszerű, inkább amolyan mediterránhoz hasonló a flóra. A kis folyócska, amin felrobogtunk fakuckókkal övezett. Nem lakatlan sziget egyáltalán, hiába van olyan jó százötven kilcsire Borneó partjaitól. Sétám kissé eltávolít a parttól, a közvetlen következő erdő felé veszem az irányt, Annát látom még, tankol. Egy rövid erdősáv után tisztásra érek. Eltart egy ideig, mire értelmezni tudom a látványt. Egy halom, de tényleg legalább száz színes ruhába öltözött középkorú férfi és nő ugrabugrál extázisban. Ez igazán érdekes, én papagájok rikácsolásán és majmok huhogásán kívül nem hallok semmit. Aztán meglátom a lemezlovas pultját, a közönségen pedig fejhallgatókat, jaaa, akkor semmi különös, szilent diszkó. Leszedem az egyik el, hozzám közel bóklászott arc zsíros fejéről a fülest. „Hey sir, what is this party?” „This is John Digweed, brother” karon ragad és bevisz a forgatagba, aztán a fejembe nyom egy hallgatót, a sajátját is visszateszi, és elszökdécsel. Itt aztán tényleg JD a DJ konstatálom, jó kis bulit csapnak, nyilván azért csöndben, hogy ne zavarják az élővilágot, nagyon harmonikus.

 

Találok egy széket, amolyan tábori vagy horgásszék, egy négyrét hajtott papírlap van benne. Felveszem, leroskadok, kihajtogatom és olvasni kezdek:

 

A súly emléke idegvégződéseimben.

Idegeim emléke súlyaimban.

Rám.

Szervek emlékezete örökkévalóságukért:

hővé módosul. 

Hát ne átkozzatok engem, csigavonal utam.

egyenetlenségem 

Ritkíthatatlan halállal

átkulcsolod a lámpást.

Olykor te leszel az a példa

mit gyűrötten megkísért

a hiábavaló. 

Ismét elkezdődik az

a megnevezhetetlen remegés-ingadozás.

a meg- nem-tapintható

belégyökeredzett, titkolt

agónia. Darabjaiban egész visszatérés. 

Ez a súly emléke. Beleégetett, megszabatott 

 

 

1 komment

Címkék: motor disco barbie ken nature peace csónak harmony silent johndigweed

A bejárat

2009.05.28. 18:42 3m1

 

- ok, kész vagyok, indulhatunk – mondtam, nem kis várakozással a hangomban, amint kiértem az előtérbe, de nem volt sehol senki. Rendben, gondoltam, biztos elszaladt még valahová a csaj, dolga támadt. Úgyhogy most én telepedtem le egy székre fontos komótosan, amúgy várakozólag, kicsit el is voltam már fáradva, hosszú volt ez a két nap azóta, hogy Tokióban fölébredtem a hotelben.

- Személy szerint nagyon örülök, hogy itt vagy – szólít meg a sarokba állított spanyolfal mögül ugyanaz a hang. – ha nem bánod beszélgethetnénk kicsit. Van néhány dolog, amit szeretnék elmondani neked. Nem fogok előjönni a fal mögül és kérlek, te se gyere ide, csak a hangomra figyelj. Elmondok neked egy történetet egy kislányról.  

- Te várj csak egy picit, közbevághatok, miről akarsz nekem mesélni? Nem is ismerjük egymást! – valahogy furcsának tartom ezt a közvetlenséget.

- Közösségünk alapvető pillére a totális őszinteség és az igény arra, hogy egymást a lehető legjobban megismerjük. Ez nagyban segíti a közös döntések hatékony meghozatalát.

- Ez nagyon hivatalosan hangzik, beavatsz lassan, hogy mik a terveitek velem?

- Nyugodj meg, hamarosan mindent tudni fogsz, pontosabban, mindent tudni fogsz időben. Most dőlj hátra a székedben és hallgasd meg, amit mondani szeretnék neked, felejtsd el az összes kérdést, ami foglalkoztatott eddig és koncentrálj egy másik emberi lény gondolataira. - - Készen állsz?

Nagyon megnyugtató a hangja, teljesen ellágyít, engem mindig rá lehet venni egy kis lustálkodásra. Igenlő hangot hallatok tehát.

- Egy kislányról fogok neked mesélni. Ez a kislány már egészen pici korától kezdve mindig a társaság középpontja volt. Mindig vidám, mindig mosolygós, első reflexe volt talán az, hogy ha nevettek körülötte a nagyok, akkor azt, amit épp csinált újra meg újra elismételte. Egészen addig, míg szórakoztatni tudta vele az embereket, akik épp körülvették. Cseperedett és szülei is felismerték a tehetségét, gyerekszínész lett belőle, nagy operákban szokta a színpadot óvodás korától kezdve. Aztán kamasz korában valahogy abbamaradt ez az egész, ahogy sokan mások is a kislány szembefordult a világgal és a bódulat más formáit kezdte keresni. Rendesen tanult, tartotta a látszatot, de nem nyújtott kiemelkedőt, úgyhogy nagyapja letett arról, hogy a kislány egyszer karmester legyen. Az egyetem évei alatt, ahová mivel még mindig nem tudta mit szeretne, bölcsésznek ment, minden megtörtént vele, ami egy nagyvárosban megtörténhet. Nem, egyáltalán nem borzalmas dolgok, sokkal inkább olyasmik, amik látszólag szabaddá teszik az embert, felerősítik benne a különlegesség érzését és nem hagyják felnőni. Az egyetem alatt is dolgozott már, igazából mindig dolgozott, fordítás, tolmácsolás, alkalmi irodai feladatok. Mindent mindig tökéletes szorgalommal és pontossággal, és mindig annak a tudatában tett, hogy pár nap vagy hét múltán újra szabad lehet, a sajátja lehet megint az élete. Bár teltek múltak az évek, valahogy mégsem érezte, hogy úgy öregedne, legalábbis nem olyan tempóban, mint a barátnői. Újabb és újabb szakmákat tanult ki, de amint a végére ért valaminek, máris ugrott a következő feladatra, mintha csak kövek lettek volna az élet patakján, amiken keresztül át lehet szökdécselni a túlpartra. Aztán egyszer levelet kapott, egy fekete fényes borítékban. Közölték vele, hogy előre láthatólag kétszáz évig fog élni. Nagyon megrémült a kislány ettől. Kétségbe esett, mert el sem tudta képzelni, hogy ennyi időt hogyan lehet megfelelően tartalmasan kitölteni. Azt már a központban tudta meg, hogy a kísérlet korai fázisában az egyik kontroll csoportnak egy olyan táplálékiegészítőt adtak, amitől a lányok meddők lettek.

 

Majdnem negyed órája ültünk ott teljes némaságban. Egészen biztos voltam benne, hogy magáról mesélt, de nem akartam megkérdezni. Tehát nem vagyok egyedül, a testvérek, akikről a hajóban mesélt a feka srác, nyilván vagyunk egy páran. 

 

- Te, nem indulunk el? – kérdeztem a spanyolfaltól, de nem kaptam választ, föltápászkodtam hát, odaléptem és bekukucskáltam mögé. A „kislány” nem volt már ott, de a padlóban felfedeztem a nyílást, fölemeltem a tetejét és lemásztam az odakészített létrán.

 

 

2 komment

Címkék: szakma tehetség érzés mester különleges feladat boríték

Éljen május elseje!

2009.05.27. 15:48 3m1

 

 

- De hisz ez egy koszos, zsíros olajfúró platform itt az öböl közepén. Ide jöttünk?

- Igen, ez a cég főhadiszállása, úgy is mondhatnám a központ. Malajzia és Szingapur között. Nemzetközi vizeken. Először egy szerverfarmnak indult, de mostanra belaktuk. Nem szállsz be a liftbe?

 

Egy alacsony stégnél kötünk ki, fölöttünk a monstrum, masszív nagyon. Sós tenger szag, a horizonton pedig felbukkan egy bálna és óriás vízpermet lövell az égbe. Langyos, meleg reggel. Belépünk a liftbe. Magunkra húzom a rácsot, remélem így kell.

 

- Gondolom, szívesen megmosakodnál, megmutatom a szobádat.

- Aha, az nem volna rossz.

 

Megérkezünk. Tágas folyosó, mint egy elegáns hotel, padlószőnyeg, oldalt régészeti emlékek, a falon festmények. Valaki itt nagyon szeretheti az expresszionistákat! Hoppá, az ott nem? De! Egon Schiele a Dunánál című képe! Kicsit pihentetem rajta szememet, jól esik újra Budapestet látni, bár ne volna olyan szürke, mint a képen.

 

A szobám is tele ritka műkincsekkel, kedvencem egy azték dob. Az ablakom az öbölre néz, számtalan tanker igyekszik a finomítók felé vagy indul épp makacsul, hogy elárassza benzinnel valamelyik kontinenst. Levetem átizzadt koszos ruháimat és megeresztem a fürdővizet. Kipakolom a zsebeimet is, ha már olyan ez a hely, mint egy hotel, csak van mosoda is. Az eldobható mobil, a farzsebembe gyűrt útlevél és egy maroknyi dollár mellett egy fecnit is találok. Egy vers van rajta:

 

azt ne feledd

 

szökni támadt kedve, válltáska

övcsat a legjobb viccek 

Cs. János öccse kiment az erkélyre

ő Csermanek Jenő

a mozgalom vörös

zászlaját hogy kitűzze

az erkély leszakadt

éljen május elseje Cs. elvtárs

elholt, itt tényleg:

ő jött nekem! a fejemből

isszák  a sört virslivel…

 

Becsücsülök a kádba, pancsolok és elmélázok egy picit. Mi is volt? Az erkély leszakadt? Milyen fejből pattanhat ki efféle elképesztő terv? Hány erkély szakad le? Mennyit cigiztem én különböző erkélyeken, legtöbbször ugyanis ma már ott kell, gondolja csak mindenki végig. Talán egy új építésű biztonságosabb. De akkor is: miféle kísérleteket végeznek az emberek folyton, egymáson? Játszom én is játékom. Régebben csak szerettem cukkolni az ismerőseimet, kiszúrtam mindig valakit a társaságban és beszólogattam, aztán jöhetett a „jaj ne vedd már olyan komolyan csak viccelek” na ez csak olaj a tűzre, vagy a „jó bocs, tudod, hogy nem úgy értettem” aztán, ha megnyugodtak, még rájuk lehet tolni egy kis „azért volt benne valami igazság”-ot. És mindezt miért? Most már tudom, azért hogy ne nekem kelljen állnom egy hasonló inzultust. Mert ez szükségszerűen ilyen, a társas érintkezés? Vagy létezik, valódi őszinte érdeklődés? És mi lesz abból pár nap múlva? Sztori, pletyka, legenda. Akkor már miért ne színezzük előre ki? Mi van, ha Kádár öccse részeg volt, akkor negyvenkilenc május elsején, oszt simán kiesett az erkélyről? Mi van, ha valaki lelökte? Semmi. Meghalt így is, úgy is. Zászlókirakás közben legalább hős. Miért ő rakta ki? Tudta, hogy rozoga az építmény? Mindenki tudta, csak ő nem? Ki heccelte föl? Kopogtatnak.

 

- Szabad

- Csak egy kis frissítőt hoztam – mondja egy finom női hang.

- Köszönöm, tedd csak le, épp mosakszom.

- A szekrényben vannak a ruháid, mindannyian ilyet hordunk, ez a legkellemesebb viselet. Ha kész vagy csak szólj, megvárlak az előtérben.

 

Megint kattan az ajtó, kikászálódok a kádból. Gyümölcsök, joghúrt és egy kancsó víz, pedig milyen jól esne most egy sör. Lehet, ezek egyáltalán nem isznak? Az kéne csak! A ruhásszekrényhez lépek, a különböző ruhadarabok, mind valamilyen különös, durva tapintású anyagból vannak, aha, talán kender. Szóval ezek hippik, jut eszembe hirtelen. Hogy mit keresnek hippik egy olajtornyon, és miért van itt ennyi felbecsülhetetlen értékű műkincs és ilyen hatalmas rend az egyelőre rejtély, nyilván nagyon gazdag hippik közé keveredtem.

 

Egy fekete bő szabású nadrág és egy világosszürke trikó mellett döntök, tényleg kényelmes viselet. Találok egy papucsot is, ami kedvemre való, hörpintek egy kortyot a vízből és elindulok, kifelé, mert érdekel ki is lehet a hang tulajdonosa.

 

 

 

1 komment · 1 trackback

Címkék: budapest pletyka rejtély dollár mozgalom erkély tanker

A világ végén

2009.05.22. 16:25 3m1

 

- Csak egy pillanat, licsi magot kell vennem, egy barátnőm megkért. – kicsit feszélyez ez a szoros emberfogás, amit persze szabad akaratomból vállaltam. Menekülnék, de hamar lehűt a katona.

- Ez a Japán Légierő irumai légibázisa, nem hiszem, hogy itt kapna, de természetesen beszerzünk mindet ami szükséges, és hamarosan rendelkezhet is velük. – Ezt aztán nevezem én korrekt elbánásnak, akkor most jöhet egy kis ráadás:

- Lehetne esetleg, hogy egy bonsaicicát is beszerezzenek, Nagymamámnak most volt a szülinapja, nem tudtam felköszönteni ugye, mert itt vagyok tízezer kilométerre tőle és az egyetlen, ami mostanában felvidítja: a macska.

- Természetesen, – feleli, most már egyáltalán nem meglepő módon őröm, társaságom – pontosítaná esetleg, hogy milyen színű cicát szeretne?

- Fehéret, fekete foltokkal, rózsaszín orrocskával.

- Rendben!

 

Ezt megbeszéltük, sóhajtok egyet, ennyit a szökésről. Légierő, bázis? Király! Amennyire az ipari területeket szeretem, annyira utálom a katonaiakat. Ez viszont nem semmi, ezek aztán szeretik a retrót! Hatalmas fekete Bak Kut Teh feliratú Concorde repülőgép gurul elő az éj sötétjéből. Akkor hamarosan tényleg Szingapúrba érünk. A gép egyszerűen csodálatos, összesen húsz darabot gyártottak belőle és az egyiket, lehet, hogy mindet az én cégem – most, már így érzem – szerezte meg és tartja működésben. Kis mozgólépcső emel föl az ajtajához, ami viszont bent fogad, az teljesen elképeszt, azt hiszem, ezért örökké hálás leszek a szüleimnek, ha akkor nem is pontosan tudták, kiknek adnak el. Egy indiai maharadzsa palotájában találom magam, jó, nem olyan tágas a repülőgép fizikai adottságai miatt, de a berendezés tökéletes, szőnyegek, szobrok a sarokban pedig egy apró ember ül törökülésben és vízipipázik. Odaint magához, mélyeket szív aztán átnyújtja nekem is a szárat, hogy kóstoljam meg a füstöt. Felbugyborékol a tartályban a víz, én pedig teleszívom a tüdőmet a barackízű, de hasis illatú füsttel. Közben érzem, hogy megindul a repcsi és pillanatokon belül elérjük az elhatározási sebességet.

 

Új barátom arról mesél, hogy sokáig egy farmon dolgozott Argentínában, és hogy még mindig létezik rabszolgaság. Képzeljem el, az volt a feladata, hogy folyton járja a falvakat, kistelepüléseket, és alkudjon meg a családokkal kölkökre, akiket aztán felpakolt a platós teherautóra és elvitt a farmra. Gondoltam én, hogy így megy ez. Persze lehet, hogy kamuzik az arc vagy paráztatni akar. Végül is a szitu ugyanaz, csak a platós kocsi helyett most repcsivel tolja. Meg is kérdezem tőle, hogy járt-e már Magyarországon, mondjuk úgy harmincegynéhány éve, de nem emlékszik. Puszta, gulyás, Lék Balaton? Semmi. Ja, hogy most? Most légi utaskísérő. Aha. Kérdéseket azonban egyáltalán nem tesz föl és ez nekem nagyon megnyugtató. Utálom a kérdéseket, a személyeseket pláne, a feladványokat szeretem.

 

Lassan ereszkedni kezdünk, a fülemen érzem, mert ablak, az nincs ezen a Concorde-on. Kicsit több mint két órát vett igénybe a majd ötezer kilométer legyűrése, ez igen, lehet, még tuningoltak is valamit a gépen. Kinyílik az ajtó, és a hajnal első sugarai egy hatalmas katlan sziklás faláról tükröződnek vissza ránk. Egy talpig hófehér öltönybe öltözött szénfekete ember üdvözöl, azt kéri, tartsak vele. Megkerüljük a repülőgépet, de már egy utolsó pillantást sem tudok rá vetni, mert föltárul előttem a tenger és ezernyi apróbb, nagyobb sziget. Újabb vezetőmmel egy keskeny falba vájt lépcsőn ereszkedünk le a partra, végigsétálunk egy fából eszkábált mólón és a beülünk egy gumicsónakba, amolyan greenpeace stílusúba. Már megszoktam, hogy kísérőim nem túl bőbeszédűek, most mégis szeretnék valahogy beszédbe elegyedni evvel az emberrel, de persze nem igazán tudom, hogy is fogjak hozzá, soha nem is tudtam. Megkérdezem hát, mégis, hová megyünk.

- Hát még nem tudod? A főhadiszállásra. Délután lesz a bemutatásod. Itt lesz mindenki, az összes testvérünk. Nagyon kíváncsiak rád.

 

Hatalmas robajt hallok. Visszanézek a part felé, a nagy fekete madár újra elemelkedik, föl az égbe.

 


Szólj hozzá!

Címkék: balaton fehér fekete macska greenpeace concorde licsi

WHO: Hatos fokozat!

2009.05.20. 16:12 3m1

 

 

Boldog voltam, hogy végre Japánban lehetek. Eddig csupán egy különleges japán munkáscipővel bírtam, amit a Baross utca elején lévő kis japán ajándékboltot vezető bácsikától vettem, aki tisztességgel teljesítette a rendelést. Ja, meg ott volt még egy iskolatáska, amit Amerikában egy lomtalanításkor szereztem aztán elajándékoztam örök szerelmemnek, majd visszakértem tőle, aztán újra odaadtam, immár valószínűleg végleg a vidéki unokaöcsémnek, hátha ő majd kisiskolásként hasznát veszi. Nem volt túlságosan kényelmes táska, de japán volt a javából. Aztán ott volt még a whisky, a Yamazaki amit Angliában szerettem meg nem is annyira az íze, inkább japánsága miatt.

 

Az senkinek sem új, hogy Tokióban vannak a világ legviccesebb utcai előadói, amit nem mindenki tud japánról az az, hogy tizenkilenc atomerőműben összesen hatvanegy reaktor ontja a csöpp kis japóknak a rengeteg energiát. Evvel hajtják a megannyi kedves robotot, a bugyiautómatákat, de a shinkanzent is, amivel amúgy meg is lehet látogatni egyik másik atomkraftwerket. Imádom a nagy ipari monstrumokat, a közlekedés csodái szintén lenyűgöznek, és végre pénzem is volt a hajból, hogy ne csak ábrándozzak.

 

 

 

 

 

Tokió központi pályaudvara, ahogy gondoltam, hatalmas, rengeteg japán felirattal és hol foltokban, hol masszívan feltűnő bevásárlási lehetőségekkel. „Shinkanzenke gyere ki…” énekelgetem, és lőn, ott egy, már látom. Az utasok testbeszédéből – sorbanállás – még arra is rájövök, melyik dobozhoz kell fordulnom, ha jegyet szeretnék váltani Futabába, hogy meglássam a méltán rosszhírű Fukushima forralóvizes rendszerű nukleáris erőművet. Van, akit a piramisok, a Big Ben, az Eiffel-torony, az inkák, esetleg a nautilusz kamrái, engem az erőművek, silók, gyárak nyűgöznek le. Azt ígérik, három átszállással négy óra alatt tesszük meg a kb. háromszáz kilométeres utat. Nem is olyan gyors. Ezen a vonaton szottyos bécsis zsemlét nem, de eldobható mobiltelefont lehet venni egy mozgóárustól, nem is sajnálom tőle a pénzt egyre és felhívom a hajas barátomat, hogy ne izguljon, lett még egy kis dolgom. Kérdezné, hogy mi, a kíváncsi fajta, de le kell tennem, mert utastársaim, elégedetlenül heveskednek itt mellettem egy vörös körben vörössel áthúzott mobiltelefont mintázó ábrára mutogatva.

 

A felkelő nap országában épp megy már a nap le, még egy átszállás lesz, itt: いわき. Szokás szerint megint elpillednék a nagy várakozásban, ha nem lennek valami szokatlan dologra figyelmes. A szerelvény lassít, a semmi közepén, alkalmilag összetákolt dobogók mellett gördülünk el. Mindenhol maszkos emberek szaladgálnak fehér kezeslábasban, néhányuknál, ha jól látom, fegyver. Az utasok mind az ablakokban lógnak, találgatják, mi történhetett, én meg csak reménykedem, hogy nem fogunk megállni. Kintről nem szűrődik be semmi nesz a vonatkocsiba, de most megszólal a hangszóróból egy kedves női hang és pattogós utasításokat? közöl, ettől a többiek eléggé izgatottak lesznek, és bevallom a hang, engem sem nyugtat meg. Aztán szép lassan lefékezünk, a kocsit ellepik az overálosok. Épp olyan kedvesek, mint amilyen határozottak. Mindenkit leterelnek, az egyikük felsőjén ismerős emblémára leszek figyelmes: egy stilizált kémcső.

 

Irdatlan mennyiségű narancssárga sátorral van tele a völgy, ahol megálltunk. Kordonok között haladunk, még mindig nem értek semmit. Egy középkorú szakállas férfi sodródik mellém, kiderül, hogy tud angolul. Mikor megtudja, hogy Magyarországról jöttem, nagyon megörül. Tudós ember, Közép-Európa huszadik századi történelmét kutatja, témája jelenleg – nem bírom elhinni, hogy itt Japánban ez bárkit is érdekelhet – Csermanek Jenő titokzatos halálának körülményei. Különös, ahogy ez az ember itt, a semmi közepén egy barakktáborban a szocializmus utolsó éveiben szerzett emlékeimről faggat. Szájon csókolták a halottat, próbálom megértetni vele, miközben tyúklépésben megérkezünk egy nagyobb fekete konténerhez. Bármennyire is próbálok az öreggel tartani, szétválasztanak bennünket. Az utolsó pillanatban egy cetlit csúsztat a markomba.

 

Kedves hivatalnok figura ül maszkban velem szemben a nylonnal leterített kempingasztalnál. Miután egy laptopba viszi az adataimat, eddig szenvtelen arckifejezése – csak a szemeit látom, de erre következtetek - elernyed egy pillanatra, sőt, mintha egy apró mosoly is átfutna arcán, nem tudom. Int az egyik fegyveresnek, aki egy másik konténerbe kísér. Itt megtudom, hogy nem hagyományos háború tört ki, hanem járványveszély van, a WHO egy órával ezelőtt jelentette be, hogy a készültséget a legmagasabb fokozatra emeli. Mostantól bezár minden középület, leállítják a repterek és pályaudvarok forgalmát, az utazókat pedig karanténba terelik, míg meg nem bizonyosodnak arról, hogy egészségesek. Engem, mint a Bak Kut Teh tulajdonát persze mindez nem érint, de örülnének, ha most azonnal el tudnék látogatni a cég Szingapúri központjába, hogy elvégezzenek rajtam is egy-két rutinvizsgálatot.

 

Ahogy a helikopter felé lépkedek két katonától közrefogva és végighordozom tekintetemet korábbi utastársaimon, a sátortáboron, az őrökön, az egészségügyi személyzeten, azon gondolkodom, mennyire végérvényesen megváltoztatta a világot az, hogy ilyen kétségbeesett erőfeszítésekre van szüksége az emberiségnek, hogy életben maradjon.

 

 

5 komment

Címkék: atom japán erő who járvány utasok shinkanzen

Perpatvar a Blahán!

2009.05.15. 17:41 3m1

 

Péntek csüggedten bandukolt a Rákóczi úton. Gazdája távollétében egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy mit csináljon. Igazából azt sem tudta az Emigrátor hol van, mert ugye az nem szólt neki hová megy és mikor tér vissza, nyilván szokás szerint gőze sem volt neki sem.

Egyhangú gondolataiból – kis házára gondolt és a kecskére, amit a szomszéd Janira bízott – csak az éhség tudta kizökkenteni. Már több mint egy napja nem evett, nem volt pénze. Azon morfondírozott, megint kéregetni kéne, egyszerű is az, bár így egyedül, saját elhatározásából nemigen züllött hozzá a foga. Azért mégis betért a sarki gyorsba és a szelektív szemetesből kikotort egy poharat, sőt amilyen szerencséje volt, talált benne pár szál sült krumplit is.

 

Az aluljáróban fog koldulni, úgy döntött, kicsit félszegen, kicsit szemérmesen, de azért oda-oda tartotta papírpoharát az árnyként elsuhanó öltönyösök, csoszogó nyugdíjasok, viháncoló csajszik és gyülekező négerek orra alá, de ezekből az emberekből semmilyen reakciót nem váltott ki tevékenysége, a Blaha népe – kijelenthetjük – teljesen immunis a tarhálásra. Azért persze vannak, akik ideig-óráig itt, a jég hátán is megélnek aktív semmittevésből. Egy apró alak, alig érte föl a poharát mégis sikerült neki olyan hanyagul belecsuláznia, hogy már a mozdulat felidézése is elismerő biccentésre készteti az írót, az olvasót. Közben egy másik nagyobb lény hátulról meglökte. „Ez a mi területünk blablabla…” Péntek nem is hallotta mit kezdenek, mert azonnal elborította egész elméjét az a vérvörös köd. Akik ismerik, Jani például aki a kecskére vigyáz, meg a többiek a falujából tudják, hogy őt nem szabad inzultálni és tiszteletben is tartják ezt, akik ismerik, nem úgy ez a két jöttment blahasi kiskirály, akik nem ismerték. Először a nagyobbat lökte keresztül a jegyellenőrök kék kommandóján - ők épp az eligazítás utolsó perceiben a sün nevű méltán népszerű koreográfiát gyakorolták békésen - le a mozgólépcsőn egészen a föld gyomrába. Aztán mérhetetlen dühe a kisebb fölé fordult, aki bár menekült volna az ijedtségtől földbe gyökeredzett a lába. Péntek kiragadta gyökerestül, megforgatta a feje fölött és elhajította a Keleti felé. Rég látott ilyet az aluljáró közönsége. Folytatták is jövésmenésüket az ocsúdás után menten. Ja, még nem mondtam, hogy legyőzhetetlen?

 

Az ütközetben kipirosodva a hatoson pihent Péntek meg. A pohárról el is feledkezett, pedig még mindig ott markolta mancsa. Egy bácsika dobott érmét bele, mire szemérmesen letette a villamos hatalmas ablakának párkányára. Ezután már nem akart/nem mert csak kifelé bámulni. A Duna fölött robogtak el és őt lenyűgözte az a rengeteg kocogó ember. Különös tekintettel egy lány, aki csalfán-cserfesen piros forrónadrágot húzott a fekete futódresszre.

„Moszkva tér, végállomás” hallotta hirtelen s mivel ismerős volt neki a név, leszállt és lépteit a tér közepén lévő még terebb tér felé irányította, ott leült és azt remélte, most újra történni fog valami. Talán hozzászegődhet megint valakihez, aki majd tudja, mit kell tennie, és akkor megint nem lesz kiszolgáltatva saját céltalan tehetetlenségének. Az építkezésen például nagyon szeretett lenni, mert kezébe nyomták a talicska két szárát és fejébe pedig, hogy onnan-ide. Akkor, ott boldog volt, jól teltek a napjai. Úgy elábrándozott ezen, hogy beesteledett, aztán leszállt az éj és lett újra reggel.

 

Mikor kinyitotta a szemét pár méterre tőle az Emigrátor állt. Mintha őt méltatná egy talpig kékbe burkolódzott sapkás embernek, úgy hallotta fél füllel. Aztán kezet ráztak a kék pénzt adott az Emigrátornak, ő intett neki, Péntek visszaintett, aztán el is tűnt a tömegben - furcsa egy szerzet. Új tulajdonosa határozott léptekkel felé lépett.

- Baksa Józsi vagyok – kezet nyújtott.

- Péntek – mondta kicsit álmosan Péntek.

- Hamarosan itt a kocsi, megyünk le vidékre.

 

2 komment

Címkék: péntek sün moszkva villamos tér aluljáró blaha

Cirmos cica haj!

2009.05.13. 17:52 3m1

 

A repülőterek mindig lenyűgöztek. Még ez a Budapesti is. Sci-fi, időkapu, teleportálás, a váró legalábbis, meg, hogy egy ponton túl már nem tud elkísérni senki, aztán amilyen hirtelen, oly menthetetlenül egy másik világban találom magamat.

 

 
Tranzitban vagyok és félig transzban is már, szereztem vámmentes védőitalt, nagyon finom ír viszkit. Régen nem repültem és nem is akartam a karbonfútprint miatt, de olyan ajánlatot kaptam, amit képtelen voltam visszautasítani. Már hívják a stockholmi utazás résztvevőit, úgyhogy gyorsan körbeadom még egyszer alkalmi barátaimnak, egy mexikói sertésfarm dolgozóinak az üveget. Ha jól veszem ki a szavaikból – kicsit rossz a spanyolom, nekik meg az angoljuk rossz kicsit – Grúziába igyekeznek egy bió-agrár konferenciára, bár szerintem orosz kémek. Bepróbálok egy csasztuskát, amúgy Ivan Rebroff módra, összekulcsolom a kezem, de még mielőtt levágnám magam guggolásba megfagy a levegő, hát kicsavarom a palackot a kezükből, becsavarom a tetejét éééés széles mozdulatokkal elkorcsolyázom a huszonhetes kapu irányába.

 

Már várnak engem a hosszú combú sztyuvik, be is mondták a nevemet, amit különösen szeretek bizonyára valami régi elfojtásból kifolyólag. Most egy repteresített személyautó robog velem az égi küldetésre kész alumíniummadár felé. Semmi rosszallás, csak mosoly és üdvözlet és puha fotel és pezsgő, irány a kék ég, aztán Skandinávia.

 

Se gyerekzsivaj, se csámcsogás nincs, mindenki halkan masszírozza különféle személyi számítógépeit, a fontos emberség avval jár, hogy ilyenkor is dolgozni kék. Emigrátorként nem vagyok kifejezetten fontos, úgyhogy inkább álomszuszékságomra hanyatkozom, s mire kijövök a vízi hancúrozásból, megszáradok a parton és az utolsó falatot is elfogyasztom a lángosból a sajkodi strandon, már ereszkedünk is. Szokás szerint nem tudom hol vagyok, meg kicsit másnapos is lettem, úgyhogy a leszállástól való félelmemre hivatkozva kérek egyet a kincstári vodkából. Persze megértik, nekem meg szoknom kell az északi virtust, bár a küldetés szerint nem maradok itt pár óránál tovább, csak összegyűjtöm a fodrászoktól a hajat, esetleg eszek néhány húsgolyót mustáros heringgel és repülök is tovább Tokióba.

 

A japánok nagyon rajta vannak a szőke hajon, ezért is választott engem a srác megannyi jelentkező közül a munkára, mert szőke vagyok. Véletlenül került a hajba, képregény rajzoló és kapott Japánból egy füzetet, amiben reklámok is voltak, arra lett figyelmes, hogy a reklámok felében szőke hajat keresnek a japók. Értitek ugye, a srác a genetikából él, sőt most már én is abból élek, repkedek, mint valami kiszúrt lufi, a táskám tele svéd hajjal, a szívem pedig szabadsággal.

 

Most itt ülök a Sakura Hotel Ikebukoro halljában Suntory Yamazakit kortyolok, sorra jönnek Tokió legjobb fodrászai, lenyűgözve válogatnak és tömik a zsebemet dollárral. Kevesebb, mint egy óra alatt elkapkodják a szajrét, én meg elindulok az alkonyatba, keresek egy kareoki-bárt és remélem, hogy belebotlok valamibe, amit érdemes hazavinni.  

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: konferencia hotel trance repülő svéd bio tokio tranzit hair

Bolondos széklábak tánca

2009.05.12. 18:37 3m1

 

Mi ez a fékeveszett dörömbölés? Az ajtómon? Kitörlöm az álmot a szememből, igaz, igaz már majdnem tizenegy óra, de akkor is, valami megveszekedett őrült van a lépcsőházban. Mit is csináltam tegnap? Nagyjából semmit, egy KFC-ben csípős csirke szárnyak fölött ünnepeltem, hogy előre láthatólag minden ismerősömet túl fogom élni. Elújságoljam? A személyzetnek kár lenne, mindjárt zárnak, vagy már be is zártak - nézek hirtelen körül - és most már úgy tűnik, minden gondolatuk a megmaradt cafatokon való osztozkodás körül forog. Amúgy úgysem hinné el senki, igazán én sem hiszem, van elég tréfás ismerősöm, bármelyikük megviccelhetett. No, föltápászkodom, magamra vetek valami leplet: „Ki az?” kérdezem, mivel kukucskálóm nincs.

 

Naná hogy Péntek, már nagyon aggódott miattam, kilencre beszéltük meg, de őt már hamarabb kitessékelték a szállásáról, pontosabban még éjszaka. Valami förtelmes fickókról beszél, akik – viccből - meggyújtottak egy pókhálót. Bele sem merek gondolni, mi lehetett ott, ahogy én ezt a nagy mamlaszt ismerem. Ide mondjuk nem fog költözni az biztos.

 

Ma lazítunk. Úgy döntök, kéregetni fogunk. A spájzból előhozom a gyűrött gyorséttermi papírpoharakat és megkérem Pénteket, hogy hemperedjen meg a szoba sarkában összegyülemlett porban, aztán megtépem kicsit a ruházatát és ráadok egy régi zakót, amit előzőleg lehugyoztam. Kész.

 

A Király utca végére viszem a bolt elé, én meg lecsücsülök az aluljáró feljárójának korlátjára – ugye, mert gazda szeme hizlalja a jószágot – és elmerengek az élet egyszerűségén, meg a pénzen. Péntek néha odajön hozzám, talán bátorításért, de miután kicserélem a poharakat, és zsebeimbe tömöm az aprót, mindig visszatessékelem. Egész szépen termel, alig telik két óra el, tele vannak a zsebeim szépen csengő aprókkal.

 

Itt az ideje, hogy megtöltsük a bendőnket, ebédidőt fújok. Utunk a belváros underground művészeinek egyik főhadiszállása mellett vezet el, betérünk, kérek két sört, naná, hogy van nekik, kiszámolom a földalatti árat: 860 forint – jó 40 deka apró. Örülnek. Rajtunk kívül még két furcsa szerzet van az ivóban, nem tévedek, színészek. Kinézték maguknak Pénteket és beszédbe is elegyedtek, míg én a dekoráció szöveges részeit silabizálom. Ezek aztán jól összemelegedtek, el is indulnak valahová az épület belseje felé.

 

Olyan a hely, mint egy általános iskola, ahonnan elmenekültek a tanárok valami oktatási cégbe még a kilencvenes évek elején, és a kölkök magukra maradván először elkezdtek tombolni, aztán elöljárókat választani, aki valamilyen számomra felfoghatatlan okból kifolyólag toalett papírból készített szobrocskák imádatára kényszerítik a többieket így betonozván be hatalmukat. Megérkezünk a második emeletre, ez lehetett egykor a harmadik bé, most: „Hólyagszínház!” És ez itt van mind, pár lépésre az otthonomtól, szép!

 

- Mire vársz, fogj egy széket és törd szét! – sikítja a magasabb cilinderes művész Péntek felé.

Több se kell neki, megragad egyet az alkalmi dobogón halomban álló székek közül és módszeresen – láttam már máskor is dolgozni – ripityára töri az egykor szebb napokat látott bútort.

- Hát te? Veled meg mi van? Próbáld ki te is! – fordul hirtelen hozzám.

Háttal nem kezdünk, csak gondolom, nem mondom, nyilván az ált.isk feeling miatt, de van az egész helyzetben a fullasztó koradélután dacára valami költői, ami miatt én is úgy érzem ezt most kár volna kihagyni. 

 

2 komment · 1 trackback

Címkék: underground sör iskola péntek idő törés ebéd zúzás

Aki bújt, aki nem!

2009.05.11. 17:23 3m1

 

Kitartó csöngetésre ébredek, a postás az, ami meglepő, soha nem jön föl, sőt levelet sem hoz nekem soha. Alá is kell írni. Átvettem, nyugtázom, igen én vagyok bizonyosan. Elképesztően gyönyörű kis csomag, a csillogó fekete lakk kartonon narancssárga betűk és valami stilizált kémcső szerű embléma. Bak Kut Teh ennyi van ráírva és a nevem, meg ez a cím, ami szintén furcsa, mivel alig egy hónapja lakom itt, igazából be sem jelentkeztem, a hivatalos küldemények mind a régi lakásom postaládájában landolnak, az új lakó összegyűjti és felhív néha, én meg csak megkérdezem, szerinte van-e valami fontos, aztán nem megyek el értük, mondom neki dobja ki. Akik igazán el akarnak érni azoknak lám így is sikerül.

 

Nem fogom most feltárni még a boríték tartalmát, csak kiteszem a konyhaasztalra és erősen elkezdek gondolkodni azon, hogy kik is lehetnek ezek. Nem hinném, hogy valami nyereményakció vagy löncshús, mert azok a küldemények kívül is fel vannak cicomázva, hátha még útközben rábírnak valakit a fogyasztásra. Jelentkezni nem jelentkeztem mostanában sehova, talán az interneten? De ott meg egészen biztos, hogy nem adtam meg ezt a címet. Szeretem az ilyen rejtélyeket.

 

Egész nap nem jut eszembe a csomag, Pénteket el kell irányítsam a Gülbaba utcába, mert nem tudja az hol van. Egész nap járólapokat fog pakolni szegény, mivel a kisteherautó nem tud felmenni az utcán. Kocsmákban is ücsörgök, aztán Édesanyám hív, hogy szívesen meghívna egy kávéra, mondom neki azt köszönöm, nem, egy sör viszont oké lesz. Elég rég nem találkoztunk, én nem vagyok egy nagy beszélgető, ők mindig utaznak valahová, most hogy itt a jó idő pláne. Biciklivel érkezik, én meg az utolsó pillanatban még az aluljáróban megalkuszom egy csokor virágra, amit a csomagtartóra szerelt táskába tesz. Végül nagyon jót dumálunk, érintünk mindent a család idősebb generációin át a fiatalabbakig, a mások életét, kérdez a magánéletemről, szívügyeimről is. Egész idő alatt arra gondolok, milyen nagy utat járt be az elmúlt három évtizedben, mennyire sokat bír változni egy felnőtt ember is. Azt hozzáteszem, hogy sokkal kevesebb évet élt születésem napjáig, mint amennyit én eltöltöttem már itt köztetek. Mikor elválunk, kéri, hogy hívjam néha fel, és azt érzem, örülne, ha végre azt mondhatná, mikor a gyerekeiről kérdezik: a legidősebb fiam orvos (ide igazából bármi, egy szavas hivatás behelyettesíthető).

 

Megint későn érek haza, leülök a konyhában, rágyújtok, a családomról ábrándozom, eszembe jut Apám is, a felesége, a tesóim. Mintha manapság osztódással szaporodnának a családok, két tökéletes egész, se nem több, se nem kevesebb, négy szülő – négy gyerek, és én, a kilencedik, harmadik, ötödik, vagy első csak lógok itt néha, mint valami átmeneti kabát. Néha lógnak velem mások is, de valahogy mind a nem várt kategóriából kerülnek ki. Elnyomom a cigarettát, és akkor megint megpillantom, ott van a baljós fekete boríték, közelebb húzom, az orromhoz érintem, megszagolom, nyomdaszagú, egy perforációs csík húzódik rajta körbe. Ok, föltépem. Egy csomó apró papír, ilyen hivatalos izék potyognak elő. Felmarkolom az egész csomagot, születési anyakönyvi kivonat, szerződés másolatok, és mindegyik papíron az én nevem. Aztán az egyik fecnin valami nagyon érdekes dolgot találok, a program tervezett vége: 2178.01.13. Micsoda? Mi ez az egész? Ok, nyugalom, összerendezem az iratokat, most szépen higgadtan megfejtem ezt a dolgot. No, csak találok egy levelet, az udvarias bevezetés után nagyon megdöbbentő dolgok állnak benne. A következő a helyzet, a szüleim azonnal születésem után eladtak ennek a Bak Kuh Tek nevű cégnek, a szerződés szerint a feladatuk csupán annyi volt, hogy egy a cég által kifejlesztett táppal kellett engem etessenek, meg valami krémmel is be kellett időről időre kenniük – rémlik is valami homályos emlék valószínű nem nagyon szeretettem. Lényeg a lényeg, a multik úgy tervezik, hogy kétszáz évig fogok élni, és most lettem nagykorú, úgyhogy azt kérik, döntsem el, mi szeretnék lenni a következő tizenhárom évben, mert az lesz tizenhárom felnőtt életeim közül az első. Nem kell kapkodnom, elég, ha Szeptember elsején tudatom velük. Na, milyen nagyvonalúak. Köszi!

 

Mit mondjak, eléggé lesokkolva ülök most itt kis konyhámban, kuporgok szépen a háromlábú széken, kotorászok újabb cigarettáért, az nincs benne a levélben, hogy ne cigizzek, sem semmi hasonló, bizonyára nagyon bíznak a szerben.

 

Nem bírom kiverni a fejemből, hogy vannak tulajdonosaim. A hosszú élet, az nem para mondjuk, annak örülök, meg az is szép tőlük, hogy rám bízzák, mi akarok lenni a következő évtizedben, de ezt a birtokviszonyt nehéz lesz a „szabad” lelkemnek megszokni. Mi van, ha mondjuk szokásomhoz híven fél év múlva meggondolom magam? Már úgyis tervezem egy ideje, hogy veszek kimenő egységeket a telómra, majd akkor felhívom őket, van valami kék szám az egyik papíron. Holnap meg Péntekkel ültettetek egy-két diófát, mert így már legalább van értelme.

 

 

3 komment

Címkék: kávé sör szerződés péntek diófa albérlet boríték tulajdonos

Az én hősöm: Péntek

2009.05.10. 14:54 3m1

 

 

Egyre jobban tisztelem ezt az embert, elképesztő szorgalommal dolgozik és nagyon meglepő dolgokat tesz társaságban...tegnap például a buli végén elkezdte az üres csalamádés üvegekbe tölteni a megmaradt palacsintatésztát, mire valami ideges kis pöcs kivette a keze alól a vájlingot, kérdi tőle Péntek, hogy mit csinálsz ember? Erre tényleg mit csinál az állat, kiönti az egészet - azt a jó sűrű alját a tésztának - vagy 7 litert a kőkerítés mellé. Több se kellett az én Péntekemnek: az egyik teli, lezárt üveget sikerült pont úgy odabasznia a falhoz, hogy szinte az egész a pazarló művészúrra freccsent. Lett persze hőbörgés, meg mostaztánelégezés, meg takarodjozás, erre mit csinál Péntek? Tök nyugodtan odamegy liszteskéhez és a következő szavakat intézi hozzá: "No akkor most figyelj, mert egyszer mondom el, a palacsintatészta holnap ebédhez még jól jött volna. Jobban tennéd, ha a jövőben nem pazarolnál, pláne nem locsolnád a zsíros, lisztes tejes masszát annak a fának a tövébe. Most az egyszer még megbocsátok, de ne hibázz többet!" 

 

No igen, ezt nevezem, csináltam is róla egy képet, az este emlékére...

 

2 komment

Címkék: tej hős zsír palacsinta hero pazarlás liszt geroj

Fel nagy örömre: megszületett!

2009.05.09. 19:07 3m1

Pénteknek neveztem, azt mondta tetszik neki, bár csütörtökön találkoztunk.

- Az irodalmi vonatkozás miatt, tudod, Péntek én szeretem az irodalmat

- Én is - válaszolta, és olyan arcot vágott hozzá, hogy elhittem.

- Miket szoktál olvasni? – reméltem, hogy olyat mond, amit én is jól ismerek és velős meglátásaimmal tiszteletet ébreszthetek benne, túl azon a főnöki tulajdonosi tiszteleten, amit alázatosságával már eddig is bizonyított.

- Nem olvasok, talán soha életemben nem olvastam semmit.

- Iskolába azért jártál, nem?

- Jártam és ott olvastam is, hangosan. Azt kérte Gyöngyi néni, a tanítónő. Mindenkinek egy mondatot kellett felolvasnia hangosan. Kiszámoltam melyik lesz az én mondatom és mire rám ért a sor többször kibetűztem…a tanítónő mindig nagyon megdicsért. Akkor azt hittem, ha felnövök ő lesz a feleségem. 

Elbambultam. Az utcán ülünk, a Lövőház utcában, gondoltam megiszunk egy sört, addig meg kitalálom, mit is fog Péntek csütörtökön dolgozni. Egy negyven körüli nő tol el épp előttünk egy babakocsit, kezében rádiótelefon: „Igen, most még kiviszem egy órára a játszótérre, aztán végre lefektetem, és akkor neki tudok állni a…” Szegény. Velük megyek kicsit, hát kurvára nem a játszótérre mennek, a kölök, egy cuki kis kislány néha kérdez. „Az a bácsi ótt miért?...Mindjárt!” Ilyen dialógusok zajlanak le köztük, aztán visszaérünk pont a kocsma elé, megkerültük a házat, a gyereket nem kellett kiengedni a babakocsiból, nem futkározott összevissza. Gondolom, nagyon szeret majd olvasni. Csapódik a kocsiajtó, gyerek beszíjazás…ábrándozás…hangoskodás hoz vissza a valóságba, a söröző mélyében egy férfi áll és magyaráz, ütemesen mutogat. „Te figyelj aza baj, aza baj, aza baj, hogy ti nem tudjátok, de…” és elkezd valamit hambalgózni egy autópálya szakaszról? A szakasz először elemelkedik az amúgy állítólag tökéletesen sík területtől, aztán pedig fölötte megy egy teljesen fölösleges felüljáró, valami békákat is említ még, aztán jön megint a számomra kihámozhatatlan, még szerencse, hogy pár napja szembebiciklizett velem a volt gazdasági miniszter és nem tűnt egy csöppet sem gondterheltnek. Legnagyobb megrökönyödésemre Péntek most föláll és teljes nyugalommal, de annál határozottabban megcélozza a fröccsöző fröcsögőt.

- Te figyelj, volna egy perced? – kérdezi tőle – valamit akarok neked mondani, nem lesz hosszú. – meg sem várja a választ, kicsit arrébb húzza az osztót, aki csudálatos módon engedelmeskedik. – Szerinted a békáknak nincs ugyanannyi joga eljutni a lakhelyükről az ívó helyükre, mint azoknak az autósoknak a fővárosból a Balatonhoz? Meg kell értened, hogy ők ugyanolyan élőlények, mint te vagy én. Egy különbség van, mégpedig az, hogy ő értük is mi felelünk, ezért kötelességünk úgy építeni a környezetünket, hogy ne sértsük az érdekeiket.

Teljes csönd a kocsmában, egy több éve tartó agresszív retorikának lett ebben a pillanatban vége. Jobbnak látom fizetni. Pénteknek ma még amúgy is ki kell pakolnia egy raktárt, fát kell hordania, nekem írnom kell és szeretnék venni neki egy biciklit, bár bevallom, imponál nekem, ahogy mackós lendülettel lohol mellettem.

Megremeg a zsebem. Egy barátom hív, este kerti sütős párti lesz valahol a Szentkirályi utcában. 

Szólj hozzá!

Címkék: balaton kocsma péntek bicikli béka babakocsi

Meghasadt a burok! Lágy közlemény.

2009.05.08. 19:58 3m1

 

Édesanyámék jóvoltából sikerült bérelnem egy másik lakást, most a Madách téren lakom, semmi felújítás, fák biztonságban, remélem, egyelőre semmi nem borít ki, maradhatunk egy és oszthatatlan, én és a város!

 

Itt az ideje rátennünk felsértett középső ujjunkat az egér görgető gombjára, és belenagyítani kicsit ebbe a rémülten imbolygó habos kőzetrengetegbe.

 

Megint reggel van, a rádióból megtudjuk hol lesz ma útfelújítás, amúgy elég közel, lehet később meg is nézem… meg, hogy a bolíviai bérgyilkosok megint valakit kínvallatnak, hátha igazuk lesz. A tüsszentést, röfögést és a liftajtó csapódását is hallom, úgyhogy gyalog ügetek le a lépcsőn. Megnézem magam a ház üvegfalában, igen, eléggé tetszem, még beletúrok a hajamba, hogy úgy legyen kócos, ahogy kell és lehanyatlok a sarkon tegnap létesített oázisban, kérek egy kávét, kifújom az orromat és nézem kicsit a beduinokat.

 

Nagyapám, a középiskolai testnevelő mesélte, hogy tapasztalatai szerint azok a lányok ott, abban a korban már bizony, idézem: „harapják a szexet”. És ő a test nevelőjeként jó megfigyeléseket tett. Azt állította, a teremben körbe futó lányok szökelléséből simán meg lehet mondani, hogyan s mivel töltötték az előző éjszakát.

 

Rendesen rácsöppentette lelkemre ezt a gondolatát az öreg kb. tíz éve, de felszáradna, ha nem mennék ki néha egy kicsit futni a Margitszigetre, vagy nem hallottam volna egy kedves ismerősömtől egy hasonló gondolatot a biciklizéssel kapcsolatban. Ő azt állítja, a férfiak hasonlóan viselkednek az intimitás különböző pillanataiban, mint a nyeregben.

 

Azóta nem tekerek, rajtam nem fog senki kéjelegni, de ma az érettségik blúzos kékje és a kicsit lehűlt, mégis nedves levegő összehozta bennem a két elméletet, és így együtt szintézisért kiáltottak, hát persze, miért ne? No, ne várja senki a megoldást tőlem, az ott van mindenkinél magánál, csak szerettem volna felhívni a figyelmet: figyelnek! A kísérlet pedig a következő, változtass a keródon, kicsit feljebb az ülést, lejjebb a kormányt, fogjon később a fék, gyorsulj fel, lassulj le, és közben folyamatosan figyeld magadat, kérdezgesd a partnered, észlel e rajtad valami változást szerelmeskedés közben. Ha végképp nem, hát vegyél másik bringát, vagy cseréld le a szeretődet figyelmesebbre. Azokhoz, akik gyalog, gépkocsival vagy vaggyal közlekednek, később szólok. Ugyanitt versenybringa eladó…

 

Nem értette miért bámulom, úgyhogy elindultam, irány a metró. Be kell írni a számot a bérletbe, ezt ne feledje senki! Vagy feledje, mindegy. El kell kerülni a sok löncshúst, újságot, perontv-t, plakátot, legegyszerűbb kiválasztani a társadalom egy tetszőleges tagját a mozgólépcsőn szembe föl, belebújni a fejébe és onnantól vele utazni pár megállót, vagy sétálni csak a közeli trafikba, ott elképzelni, hogy kér, s mit kap? Aztán elhagyni és visszatérni, pont mire lekuporodok az uccsó kocsi egyik narancs priccsére, és előveszem a képregényt. Kossuth rádió reggel, később Kossuth tér: a kutyás szobor, azt imádom, akkor felnézek, plusz van ott egy plakát, amitől a nénik azt szokták kérdezni: „hát nem szégyelli magát ez a lány?”. Igyekszünk a kiszállással, gondosan készítgetjük a bérletünket, hogy ellenőrizhessék az érvényességüket, de mégsem lett az utazás során közösség belőlünk, ezt hiányolom, talán ha az Örsnél, vagy még inkább a Keletinél szálltam volna föl. No, majd legközelebb, ha nem cseszem el az időt bicajosokkal. Fölfele a mélybe borult harckocsi lánctalpán és lefele három kedélyes bácsika, beléjük költözöm pár percre, persze ráírom a számot, nekik nem kell bérlet. Legnagyobb megrökönyödésemre úgy érzem, a déli felé mennek, vajon miért, mi van ott? Ja persze: vonat, Balaton, lángos.

 

A felszínre érek, valamiért most esik, sőt megszűnt az időjárás az óra alatt, a bugyi-esernyő-virág-rubikkocka®-petrezselyem árusok közül előlép egy tagbaszakadt alak: „Nem kell munkás?”

1 komment

Címkék: balaton máv kerékpár csajok állás moszkva deák kánikula bolivia

Fejeket le! Szemtelen burok közeledik...

2009.05.07. 14:49 3m1

 

Tavasz volt és végre elköltöztem otthonról. Új címem Szondi utca 93. Egy nagyon kedves körfolyosós kis bérház porolóudvarral, tollasozó kölykökkel és egy jó öles platánfával, ami valami olyan csodálatos szűrőn keresztül engedte be a napfényt a konyhába, amibe beleszerettem. Sok barátom segített a költözésben, bulik is voltak, jól éreztem magam az új helyen.

 

Édesanyámék tüntetőleg nem jöttek el, én viszont szorgosan jártam hozzájuk vasárnaponként és higgadtan válaszoltam pikírt megjegyzéseikre is. A lakás nem volt túl nagy, a biciklimet ezért az ajtó előtt a függőfolyosón tároltam, oda kötöttem le. A kormánya miatt egy nagyon picit útban volt, de mögöttem a gangon már csak egyetlen lakás nyílt, ahová rendszerint egy kedves fiatal lányt láttam hazatérni. Természetesen megkérdeztem, nem zavarja-e az általam állított torlasz, amire egy mosoly és egy „nevicceljen már” volt a válasz.

 

Aztán nyár lett, és elkezdődött a felújítás. Háromemeletes házat álmodott valaki a kétszintes helyett, és a statikai tervek szerint ehhez meg kellett erősíteni a jelenleg meglévő falakat is. Egész estéket álltunk az ajtó előtt cigizve, méltatlankodva, de nem volt mit tenni, mert a vállalkozók tájékoztattak és engedély is volt az építkezésre, az már az én hibám, naivitásom, tapasztalatlanságom, hogy a bérleti szerződés aláírása előtt nem végeztem hosszabb, mindenre kiterjedő vizsgálatot.

 

Végül teljesen eluralkodott rajtam az építkezés: a tehetetlenségem, kiszolgáltatottságom és az egész helyzet, hogy új napirendet kellett felállítanom, mert hajnali héttől lehetetlen volt aludni, gyakran egész nap nem volt víz, a naponta többszöri portörlés amolyan menetrend szerű lett. Anyám sokszor mondta, hogy nyugodtan költözzek haza, persze nem kell végleg, csak míg az albérletben a körülmények nem normalizálódnak. Emiatt egyre kevesebbet jártam hozzájuk, viszont több időt töltöttem a különféle kocsmákban haverokkal. Beszélgetéseink gyakran terelődtek kedvenc témámhoz, és kedvenc játszmámhoz is, amit Eric Berne „És miért nem… - Hát igen, de…” néven nevez méltán népszerű könyvében*.

 

A szomszéd lány kifogott egy remek állást, egész nyáron egy gyerektáborban fog szakácsként dolgozni, már egy hete nem láttam. Arra, hogy megtudjam, ki fogja átvenni megüresedett helyét, egy borongós mégis irtózatosan meleg vasárnap reggelig kellett várnom. Ez az egyetlen nap a héten, amikor nem dolgoznak a házon, amikor kicsit tovább tudok pihenni. Ám ma reggel ordenáré, artikulátlan üvöltözésre ébredtem, összefüggéstelen kurvaanyázás, de a szitokhéjból valahogy mégis kihámoztam, hogy a biciklimmel került valaki összetűzésbe. Nem mertem kimenni, gondoltam, majd ha elcsendesedett a férfi, majd akkor betolom a kerót az előszobába, és halk teaszürcsölgetéssel nyugtázom újabb vereségemet.

 

Új hang költözött a házba. Kitartó, öblös néha fájdalmasan elfúló hang. A munkásokkal együtt kezdett és válogatott szitokhalmot zúdított rájuk, egészen addig, míg azok ártatlanul le nem fröcskölték rá nem pottyantottak valamit. Ekkor a hang tán megérzett valamit ellenfeleinek erejéből, vagy simán csak elege lett és behúzódott vackába.

 

Teljesen rezignált lettem, reggel kirontottam a lakásból, a házból, este visszasunnyogtam port törölni. Egyik este a hirdetőtáblán egy átragasztott, letépett papíron teljesen véletlenül a következő szavakat pillantottam meg: „…kérjük a lakóközösség azon tisztelt tagjait, akik Julius 8-án a fa kiemelésének napján otthonukban tartózkodnak…” Az órámra pillantottam: <JULY  7th> ez állt rajta.

 

Négykézláb rohantam fel a lépcsőn, szinte öntudatlan állapotban rontottam be a lakásba. Hirtelen tiszta és világos lett minden, hófehér. Megszállt valami angyali nyugalom. A spájzban a dobozok között kapkodva, turkálva felsértettem az ujjamat, leszakadt az egyik körmöm, de megtaláltam. Felsétáltam a lakásba és elővettem a vastag, 12 mm-es acélból hajlított szemű láncot és a bilincseket. Aztán elájultam és mikor a Druzsba visító hangjára felébredtem, csak egyetlen jelenetre emlékeztem az álmomból, arra, ahogy a napfény játszik a konyhaszekrényen. Megpróbáltam felállni, de a láncok nem engedték.

 

 

*Eric Berne: Emberi játszmák, Gondolat 1984.

 

2 komment

Címkék: tavasz bicikli platán felújítás albérlet lánc lépcsőház